Egy valószínűleg fordítógéppel írt levél érkezett a Magyar Állami Operaházban, amelynek feladója az sérelmezi, hogy a Budapestre látogató lánya nagyon várta, hogy láthassa a Spartacust, de úgy érezte, végül ki kell mennie, amikor látta, hogy az afrikait blackface-szel ábrázolják.
A blackface használata Magyarországon még általánosan elfogadott? Megértem, hogy ez egy 1968-as produkció, és így lehet, hogy ez Az afrikai hagyományos ábrázolása, de a lányom azt mondta, hogy nem volt taps a karakter halála után. Az előtte lévő duettnél sem volt taps. Természetesen a különböző országokban különböző hagyományok léteznek, de azon tűnődöm, hogy nem lenne-e jó, ha a Magyar Nemzeti Balett felülvizsgálná művészi döntéseit a fekete karakterek ábrázolásakor, ha ez a szokásos megközelítés
– áll a levélben.
A nevetséges vádakra Ókovács Szilveszter az Origóban válaszolt. Mint az írásában kifejtette, a blackface-szel kapcsolatban fontos megjegyezni, hogy a testfestés közép-európai színházi hagyománya teljesen más eredetű, mint az Egyesült Államokban, ahol a kifejezés a minstrel show-k rasszista sztereotípiáinak előadásaiból ered. A világnak ezen a részén, ahol nincs számottevő afrikai eredetű népesség, ezeket a karaktereket csak helyi művészek tudták előadni.
Ebben az összefüggésben a blackface kifejezés használata kicsit félrevezető, mert bár a testfesték használata megegyezik, célja nem a gúnyolás, hanem a jobb megértés.
Ezzel együtt a mai magyar színházi alkotók jól ismerik a nyugati bőrszínezés negatív konnotációit, és több esetben kerülik is azt, például az Otello modern produkciójában, érdemes ugyanakkor megjegyezni, hogy történelmi okok miatt eleve nem sok szerep van a magyar színházi életben (legyen az prózai, musical vagy táncszínház), amiben afrikai származásúakat kell megjeleníteni.
Mint említette, az előadást 1968-ban mutatták be. Ekkor Magyarország a kommunista blokk elszigetelt országaként nem férhetett hozzá afrikai származású balett-táncosokhoz, ezért itt is testfestékkel jelezték a karakter származását. Az afrikai szerepe nem hordoz semmilyen rasszista vagy negatív sztereotípiát, sőt hősies tette és tragikus halála kulcsfontosságú motivációval szolgál a főszereplőnek
– fogalmaz Ókovács Szilveszter az Origó cikkében, majd megjegyzi: Az afrikai halála és az azt megelőző duett utáni taps hiányának oka az, hogy mindkettő halállal végződik. A magyar közönséget a színpadon zajló események hatása annyira megérinti, hogy tudja, ez nem megfelelő alkalom a tapsra.
A Magyar Állami Operaház főigazgatója kiemelte: a Magyar Nemzeti Balett természetesen elítéli a rasszizmus minden formáját, A társulat büszke nemzetközi és befogadó természetére, ahol öt különböző kontinens táncosai dolgoznak együtt békében és harmóniában, még olyan országokból is, amelyek jelenleg háborúban állnak egymással. Ezért a Magyar Nemzeti Balett gazdag a szereplőgárdájának tehetségeit használja előadásai színrevitelekor, és „színvak" szereposztást alkalmaz. Ennek köszönhetően markánsan eltérő fizikai megjelenésű amerikai és ázsiai táncosok is sikeresen játszhatják az európai/kaukázusi származású karakterek szerepét, sőt Az afrikai egyik megformálója ebben az évadban egy ázsiai táncos.
Néném, ha fennakadna a »színvak« szereposztás kifejezésén, mondhatom azt »színtoleránsnak« is – csak nehogy intoleránsnak értse bárki. Nehéz úgy döntögetni a rasszizmus vádjával teli fazekat, hogy abból az egész komplikált bődület ki ne ömöljön. Mert nemcsak színárnyalati eltérés van köztünk, de nyelvi és kulturális is, a társadalmi berendezkedésről nem is szólva. De hát épp a művészet meg a sport az a világ, ahol szabadon járhatnak át egymásba ezek a vonatkozások, ahol az előadás vagy a meccs idejére bűn nélkül lehet az öltözőben hagyni a saját igazainkat
– fűzte hozzá a főigazgató.
Mindezek után Ókovács Szilveszter feltette a kérdést:
Mit tegyünk a Pillangókisasszonnyal?
– Azzal vétkezünk-e, ha japánosra vesszük, vagy épp azzal, ha szándékosan europid arcokat hagyunk benne? Ráadásul olaszul írták, olaszul is énekeljük. (Vajon Puccininek szabadott-e egyáltalán japán sztorit megzenésíteni – ami ráadásul nem is japán és nem is igaz?) Miért is várja el egy amerikai ifjú hölgy, hogy ha megtesz húszezer kilométert (szándékosan nem mérföldben írom), akkor ugyanazzal a kulturális elvárással léphet fel? Ami odahaza joggal ciki (blackface, értem), az egy másik világban miért lenne tiltott? Ami pedig idehaza tiltott, mondjuk az ötágú vörös csillag és a horogkereszt vagy a nyilaskereszt provokatív ábrázolása (művészetben, dokumentarizmusban szabad!), azt kikérhetné-e magának valamely magyar atyánkfia San Franciscóban? Ugye, hogy nem – jól kinevettetné magát, hogy nem vette észre a kulturális inerciarendszer másságát a Föld másik felén – fejtette ki Ókovács Szilveszter.
