Emily (Phoebe Dynevor) és Luke (Alden Ehrenreich) fiatal szerelmespár, imádják egymást, már a házasságuk előkészületei is megtörténtek. Együtt élnek, egy helyen dolgoznak, ám minden reggel más irányba indulnak el munkába. Wall Street-i elemzőként a cég szabályai szerint a kollégák nem randevúzhatnak egymással, így viszonyukat nem fedhetik fel. Amikor Emilyt előléptetik, az addigi idill felborulni látszik, veszélybe kerül a titok, mi több, a kapcsolatuk is mellékvágányra fut.
A Netflix erotikus thrillerként hivatkozik Domont művére, mely részben helytálló, ugyanis akadnak pikáns jelenetek, rögtön egy zavarba ejtő orális játékkal indítanak, ugyanakkor mégsem lehet ennyire egyszerűen beskatulyázni a Mindent szabadot.
Thriller elemeket csak elvétve tartalmaz, maximum a parázs viták feszültsége miatt juthat eszünkbe a műfaj. Az összkép sokkal inkább egy párkapcsolati dráma, amely egyszerre törekszik a realitás talaján mozogni, ám az elemelt meghökkentéstől sem riad vissza. Az expozíció felépíti a karaktereket, a pár mindennapjaiba enged betekintést, ahogy teljesen másképp viselkednek a munkában, mint magánemberként. Egyik felettesüket kirúgják, és a pletykák szerint Luke lehet az utódja. Az első fordulat akkor történik, amikor Emily kerül a főnökségi székbe. Hőseink támogatják egymást, örülnek a másik sikereinek, de mintha Luke mosolya nem lenne őszinte. Felvetődik a kérdés, hogy miként orvosolható a probléma. Mondjon fel a férfi, menjen egy másik céghez? A kapcsolatai megvannak hozzá, csakhogy annál sokkal büszkébb, mintsem így döntsön. Mindkét fél számára fontos a szerelmük, ám legalább ugyanennyire karrieristák, úgyhogy cégen belül kell alternatívát találni. Emily igyekszik segíteni a fiút, de egy-egy rossz döntés lebuktathatja őket és a kollégák közti megítélésnek is árt. Ez egy remek alapkonfliktus, amit rengeteg felé el lehet vinni.
Domont művének egyik legnagyobb erénye, hogy apránként rántja le a leplet figuráiról.
Fokozatosan uralkodik el a káosz, alakulnak át az érzések, hogy aztán a végletekig kiforduljon magából mindkét ember. Ez a fajta szélsőség nem biztos, hogy a legjobb alkotói lépés, még ha érződik is rajta a tudatosság. Az utolsó harmad túlzásainál azonban sokkal jobban működik a film, amikor reálisabb keretek közt mozog és kreatív húzásokkal talál újabb perspektívákat. Az egyik ilyen frappáns cselekedet, a nemi szerepek árnyalt felcserélése. Luke előtörő féltékenysége egyre inkább kicsinyességbe, aljasságba, sőt agresszióba fordul. Ironikus módon amikor Emily hazamegy egy fáradt nap után részegen, kívánja a szexet, amit a férfi rendre elutasít. Egyikük sem szimpatikus, de nem probléma, hogy a néző részéről elmarad az azonosulás. A Mindent szabad nem megható családi dráma akar lenni, hanem egy már-már groteszkbe hajló látlelet a tökéletesnek hitt élet széteséséről.
Mindez nem érne el fele ekkora hatást sem, de Phoebe Dynevor és Alden Ehrenreich alakításai kifogástalanok. Lubickolnak a karaktereikben, ha kell, szenvedélyesek, míg máskor magukból kivetkőzve ordibálnak. Kétségtelenül hálás szerepek, de ezt el is kell tudni így játszani.
A Fair play, magyar címén Mindent szabad hiánypótló műfaji egyveleg, egy teljes mértékben hihető felütéssel, legalábbis egy ideig.
Aztán Domont a realizmust feláldozza a szórakoztatás oltárán, mely sokaknál működhet, de az utolsó harmadra túlságosan elveszti a kontrollt. Meglepő látni, kiből mit hoz ki egy ilyen helyzet, de amikor karakteridegen döntésekkel jutunk el a katartikusnak szánt epilógusig, az képes degradálni az élményt. Ettől függetlenül a hatás nem marad el, és a hibái ellenére egy érdekes, abszolút aktuális, toxikus hatalmi harcnak lehetünk tanúi, ahol mindent szabad.
