Nekem az a legfontosabb, hogy milyen ősforrások táplálják a magyar zenekultúrát

Juhász Zoltán egy gyimesi lassú magyaros megtalálásáról, mívesen faragott pásztorfurulyáról és arról a tapasztalatáról, hogy a magyar társadalom kisközösségek formájában is újraépíti önmagát.

Juhász Zoltán népzenész, kutatómérnök, a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja (Fotó: MMA/Nyirő Simon) Fotó: MMA/Nyirő Simon Forrás: MMA/Nyirő Simon

– Ceaușescu Romániájában nem volt tanácsos vendéget fogadni. Ez is hozzájárult ahhoz, hogy a rendszerváltozásig ismeretlen, elzárt vidéknek számított a patakokkal szabdalt Gyimes. 

– Mi azért csak kivonatoztunk, és gyalogoltunk még vagy tíz kilométert, mire megláttunk egy öregembert a háza udvarán kaszálni. Megszólítottuk: „Timár Jánost ismeri?” „Ismerem” – jött a szűkszavú felelet. „Tudja, hol lakik?” – faggattuk tovább a bácsit. „Tudom” – válaszolta, de ettől sem lettünk okosabbak. „És maga szerint itthon van?” – próbálkoztunk újra. „Igen.” „Akkor megmutatná, hogy hol lakik?” – kérdeztünk rá végre. „Itt.” Persze hogy ő volt Timár János! Sok szép gyimesi dallamot gyűjtöttünk tőle, rögtön utána – szintén Pávai javaslatára – Magyarszováton kutakodtunk tovább, de azt a bizonyos lassú magyarost csak nem találtuk. Kérdeztük is János bácsit, ismer-e még furulyásokat a környéken: 

Ki lehet az, aki olyat is tud játszani, amit maga nem?” „Vannak sokan – válaszolta készségesen –, a fiam is nagyon szépen játszik.

Na, ennek a mondatnak a második részét bizony eleresztettük a fülünk mellet, hiszen mi öregembereket kerestünk. Találtunk is, játszottak nekünk gyönyörűeket, csak nem azt a lassú magyarost! Utólag szimbolikusnak látom, ahogyan a fa mögött lassan kibontakozott az erdő, és végül a fát is megtaláltuk, mert persze Timár János fia, Viktor játszotta a keresett dallamot. Ezzel el is telt néhány nagyszerű tanulóév, amikor megállíthatatlanul gyűjtöttünk Gyimesben, s közben életre szóló barátságok születtek. 

– Megtalálta a palóc nótát és a hosszúfurulyán megszólaltatott dallamot is? 

– A hosszúfurulyának különösen a hangja izgatott, mert el sem tudtam képzelni, hogyan fújják. Ám ha hírét vettük, hogy itt vagy ott van egy mester, mi azonnal a nyomába eredtünk. Agócs Gergely hozta a címeket Felvidékről – lett is némi eredménye a gyűjtésnek –, tőle hallottuk, hogy Pál István Tereskén csinál furulyákat. Ki sem nyitotta a kaput, ki sem nézett az öreg, hiába zörgettünk az ablakán, a szomszédtól viszont megtudtuk, hol lakik Pista bácsi fia. Nem sok reménnyel kopogtunk be hozzá, de a házába belépve megláttunk egy gyönyörű furulyát a falon, s ettől fellelkesültünk. Pista bácsi fia rávette az apját, hogy keljen fel, de beteg volt az öreg, kedvetlen, és csak annyit mondott nekünk, hogy már leszámolt az életével, mert annyi csapás érte, hogy nem látja az értelmét semminek. Valahogy mégis besírtuk magunkat hozzá, Pista bácsi meg elővette a nagyapja mívesen faragott furulyáját, nekikezdett, és akkor megint fellebbent a fátyol egy titokról. 

Mindaddig csak hangfelvételről hallottunk palóc pásztorfurulyát, el sem tudtuk képzelni, milyen lehet az a hangszer, amelyen megszólal ez a csoda. 

Most ott volt előttünk. Pista bácsi megismertette velünk a palóc zenekultúrát. Később arra is rábeszéltük, hogy készítsen új hangszereket, és addig kérleltük, míg végül a tanítványaivá fogadott bennünket. Nagy bánata volt, hogy a pásztor őseinek tudását nem adhatta tovább az utódainak. Már túl volt a hetvenen, amikor találkoztunk, és megismerkedett az Egyszólam Népzenei Tábor közösségével – mintegy háromszázan vagyunk –, de még kilencvenöt éves korában is okosan, módszeresen tanított minket Váralján. Új értelmet kapott az élete, néhányan valóságosan is a családjává váltunk.

– Jó húsz évvel meghosszabbította az életét ez a találkozás?

– Pál Pista bácsi azt tanulta a pásztor őseitől, hogy a tudást tovább kell adni, ezért úgy gondolkodott, hogy elkárhozik, ha nem talál magának utódot. Elemi tapasztalata volt arról, hogyan lehet beavatódni a kultúrába. Amikor először felfújta a dudát, az apja felkapta őt, és szertartásosan a feje fölé emelte: „Itt van az én fiam, itt az utódom!” Pista bácsi hat-hét éves korától járt ki a legelőre segíteni, ekkor kezdett foglalkozni a hangszerrel is. Amikor megkérdeztem tőle, hogyan tanult meg furulyázni, azt válaszolta: „magamtól”. Százból száz pásztor ugyanezt mondja: „magamtól”, és hozzáteszi: „csak az első nótát kellett kikeresni, utána ment minden magától”. 

Tankó Dezső gyimesi furulyás mesélte, hogy a társaival jelképesnek szánt ajándékként kapták kezükbe a furulyát, amikor kikerültek a legelőre. 

Elérhető volt számukra a tudás: testre szabott mintát követtek, amit nem sulykoltak, ezért nem is lázadtak ellene. Pál Pista bácsit sem tanította az édesapja: „Nem kellett – mondta –, mert figyeltem, hogyan csinálta, és az embernek a fülében volt az a hang.” A szülők tehát fontosnak tartották a zenei anyanyelv átadását, miközben módszeres tanítást nem folytattak. A pásztorgyerek életének a legénykorba is belenyúló programja volt, hogy ellesse a technikát, és megtanulja elfurulyázni azokat a nótákat, amelyeket hatéves koráig a családja körében megismert. Ez a játék persze társadalmilag hasznosult a fonókban vagy a lánykereső akciókban, ugyanakkor a cél a saját teljesítmény felmutatása volt – a felnőttől kapott minta alapján.

– Hogyan lehet ezt a pedagógiát – vagy inkább életszemléletet – működtetni a mai viszonyok között?

– A tanulás hagyományos módszere olyannyira ideális, hogy annak hatékonyságát az oktatási intézményekben csak megközelíteni lehet, utolérni semmiképp. A saját példám is ezt igazolja: a feleségem tárgyalkotó, így a gyerekeink belenőttek a népi kultúrába, minden különösebb szülői erőlködés nélkül szívták föl ezt a tudást. Amikor a fiatalok ellesik, „maguktól” tanulják a hangszerjátékot, akkor a zenetanulás egyúttal személyiségfejlődés is. 

Mivel nincs számonkérés, a furulyás maga építi a repertoárját, és ezzel erősíti az önazonosságát. 

A kultúra átadása mára beszorult az intézményeinkbe, de ettől még nagyon jó eredményeket lehet elérni, ha figyelembe vesszük a tanulás hagyományos módszereit. Példa erre a gödi Búzaszem iskola vagy a keszthelyi Család Általános Iskola is. Az egész társadalomról reményteli képet fest a hagyományőrző táborok nagy választéka szerte a Kárpát-medencében, ami arra utal, hogy a magyar társadalom kisközösségek formájában is újraépíti önmagát. Nemcsak mint nemzet, amely évente megünnepli az évfordulóit, hanem úgy is, mint a kisközösségek egyre bővülő rendszere. A nyári táborozások alkalmával megtapasztalhatók a műveltség átadásának hagyományos útjai, a természettel együttműködő ember szinte vallásos emelkedettsége, aki, miközben tanul: ünnepel.

– A beavatottság élménye is megtapasztalható ilyen alkalmakon? 

– Kalotaszegi pásztor furulyázott a csillagos ég alatt egy májusi estén, és úgy szólt a furulyája, hogy beleborzongtam. Amikor elköszöntünk tőle, és indultunk hazafelé, ereszkedtem lefelé a domboldalon, mégis a fülem mellett hallottam a hangját: „Na, leértetek?” A helyi akusztikai viszonyok ismeretében küldte utánunk a kérdést. Pista bácsi is tudta ezt Nógrádban, amikor egy népzenei táborban éppen azon ment a tamáskodás, hogy lesz-e egyáltalán tábortűz. Fennsíkon álltunk, s egyszerre csak látom, hogy Pista bácsi oldalaz az erdő felé. Két-háromszáz méterre volt már tőlünk, lassan eltűnt a fák között, mégis úgy hallottam, mintha a fülem mellett szólalt volna meg a furulyája. 

Később elmagyarázta, hogy tavasszal és kora nyári esetéken, naplementekor úgy rendeződik a levegő, hogy ez a csodahangzás megszülethet. 

Ez a flow, ami a természet működtetésében résztvevő embernek jut – és talán jár is – megvalósul a zenélésben.

– Hogyan ragadhatók meg ezek az összefüggések a tudomány nyelvén?

– Engem kutatómérnökként különösen az foglalkoztatott: hogyan marad fenn az a tudás, amit nem rögzítenek? Matematikailag modelleztem, vagyis számokká alakítottam a dallamainkat, és létrehoztam a magyar dallamok adatbázisát. Olyan struktúra tárult fel ezáltal, amelyről a vak is láthatja: karbantartott rendszer. A közösség tagjai élnek vele, használják, de van benne egy szűrő, amely nem enged be akármit, vagyis nem engedi szétfolyni. Csak önmagát építi a rendszer. A következő lépés az volt, hogy összehasonlítottam a zenekultúrákat: melyik nép milyen struktúrát épít magának, és vannak-e ezek között hasonlóságok?

A zenei típusok terjedése természetesen földrajzilag is körülhatárolható. 

A nagy népmozgások tükrözik a zenei kultúrát, ami azt is jelenti, hogy a népzene mégis datálható ezen a módon. Megvizsgáltam tehát, hogy melyek azok a zenei, illetve genetikai típusok, amelyek egymással párhuzamosan változtak: a bronzkori népességmozgáshoz kapcsolódó zenei világ például a Kárpát-medencében élő népességhez köthető, és Kelet-Európa felől jutott el Belső-Ázsiába. A végső kérdés, hogy milyen ősforrásból táplálkoznak az egyes kultúrák. 

Nekem személy szerint pedig az a legfontosabb, hogy milyen ősforrások táplálják a magyar zenekultúrát.

Borítókép: Juhász Zoltán népzenész, kutatómérnök, a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja (Fotó: MMA/Nyirő Simon)