– Milyen volt régen a bukovinai székelyeknél a karácsony?
– Nálunk, bukovinai székelyeknél a karácsony egy hosszú folyamatnak a része volt. Adventtel valóban megkezdődött az elcsendesedés időszaka, és a karácsonyi ünnepkör vízkeresztig tartott. Ma sajnos ez már kevésbé jellemző az emberekre. Szinte mindent felváltott a pénzhajhászás, a csecsebecsék halmozása és az ész nélküli reklámok áradata, amelyek valóban tönkre teszik az ünnepet.
Ki kellene végre mondani, hogy a tárgyak nem boldogítanak, sőt csak eltávolítják egymástól az embereket, holott éppen az ellenkezője volt a karácsony lényege.
Gyermekkoromban nekünk sem volt sok ajándékunk, mert tízen voltunk testvérek, nem jutott miből. Szeretettből elég sokat kaphattunk, de igazán csak ez számít. Az ünnep is azért szép, mert együtt lehetünk a szeretteinkkel. Ezt az egymáshoz felé fordulást kellene újból megélnünk és visszatalálnunk saját közösségeinkhez.
Advent egykoron erre volt jó, mert volt idő és szándék is megélni mindezt.
Bukovinai székely adventi áhitat
– Hogyan várták egykoron a bukovinai székelyek Jézus Krisztus születését?
– Tél elejére megszűntek a mezőgazdasági munkák és felváltotta azokat a külső rendrakások a csűrben, az istállóban.
Édesapám ilyenkor mindig hangsúlyozta, hogy nemcsak a házat kell kitakarítani ekkor, hanem le kell vetnünk a lelkünk mocskát is.
Elvégeztünk mi is a szentgyónást, vártunk a kis Jézuska születését. A bukovinai székelyek istenhívőkként lelkileg is felkészültek a karácsonyra. Ehhez hozzátartozott nemcsak a böjt, az ima, hanem a karácsonyi szenténekek, népi énekek is. Mivel korán sötétedett édesanyám is gyakran énekelt, apám pedig verselt, tanított bennünket.
Édesanyánk csak csecset s altatót adhatott, de megkaptunk a legfontosabbakat: kialakult bennünk a jó hallás, a beszélt és a zenei anyanyelv.
Büszkén mondhatom, hogy szüleim néprajzi adatközlők is voltak. Rengeteg mindent tanulhattam tőlük, melyeket később mint népdalénekes és mesemondó is hasznosíthattam. Általuk a maga teljességében láthattam, hallgattam a bukovinai székelyek hagyományait.
– Hogyan zajlottak a népszokások?
– Kakasdon szenteste a gyermekek mentek énekelni a házakhoz. Emlékszem, egy alkalommal édesanyám nem akart elengedni, mert már meg voltam fürdetve, félt, hogy megfázom. Apám azonban megnyugtatta, hogy nem lesz baj, az egyik bátyám kucsmáját a fejembe nyomta én pedig örömmel mentem énekelni a nagyobbakkal. Ugyancsak kedves emlékem, amikor a karácsony reggelén édesapánk aranyos vizet hozott nekünk a kútról.
Megmagyarázta, hogy Szűz Mária az éjjel megfürösztette a Jézuskáját, ezért lett a víz aranyos.
Abból kellett innunk, hogy áldás és egészség legyen rajtunk a következő évben. Amíg mi az aranyos vizet ittunk, apám közben imádkozott értünk, a családjáért.
– Fiatalon volt még része csobánolásban?
– Igen, karácsony másnapján elkezdődött a betlehemezés, ahogy mi bukovinai székelyek mondjuk, a csobánolás. Ilyenkor a szereplők már felöltözve elmentek a nagymisére, utána pedig kezdetét vette a betlehemezés. Elsőnek a paphoz mentek, aztán rang szerint végiglátogatták a falu népét. Bukovinában ez még úgy történt, hogy ahol megesteledett, ott aludtak a jelmezesek. A csobánolás régen eltartott egészen vízkeresztig. Gyermekkoromban még a téli játékok, állandó szánkózás és a korcsolyázás volt az életünk, hiszen akkoriban már Szent Miklós napja környékén leesett a hó. Meghatározó élményem volt az is, amikor minden évben feltűnt a Mikulás a Tolna megyei dombok között. Szép és emlékezetes gyermekkorunk volt.
Meg kell vallanom sajnálom a mai gyerekeket nemcsak azért, mert alig van már hó, hanem azért is, mert mivel csak pittyegtetik a málélapítót – az okoseszközöket –, nem lesz miről mesélniük, nem lesznek közös élményeik.
– Vissza lehetne-e csempészni valamit a régi idők karácsonyából, népi játékaiból?
– Mindig azt szoktam mondani, hogy csak meg kell mutatni az elődeink értékeit, amelyekkel föl lehet kelteni a vágyat az emberekben. A tanárok is gyakran panaszkodnak, hogy nehéz az ifjúságot meggyőzni arról, mi is a helyes, a szép, a követendő. Ekkor a szelídség szigorával kell oktatni őket. Ehhez sok-sok türelemre van szükség, mert a mai fiatalok valóban nem értik – de nem is érthetik – az előttük lévő generációk életét, hiszen régen minden annyira más volt. A gyermekeket humorral, emberi kapcsolatok által kell tanítani, de nemcsak az értelemre, hanem a szívre is, hogy megértse, mi a helyes.
A fiatalokat és az időseket is rá kell ébreszteni arra, hogy akkor lehet jövő, ha szervezik, éltetik közösségeiket. Mindez pedig csak az embereken múlik.
Nem tudjuk a világot megváltoztatni, csak önmagunkat. Arra viszont törekednünk kell, hogy minden nap egy-egy lépést előre haladhassunk, mert ebből lehetnek aztán a nagy dolgok.
– Lesz-e idén csobánolás?
– Igen, Bonyhádon már felkértek, hogy folytassuk a betlehemezés régi hagyományát. Bízom benne, hogy több helyen is módunk lesz előadni. Ahova elhívnak minket, oda örömmel megyünk és adjuk elő a hagyományos székely csobánolást. Jó lenne, hogy ha XXI. század embere sem feledkezne meg, arról, hogy ennek a lényege az áldásosztás. Nem vitás, hogy áldásra és a békességre nagyobb szüksége van az emberiségnek, mint a korábbi esztendőkben.
Borítókép: Sebestyén István bukovinai székely kakasdi mesemondó (Fotó: Tóth Gábor)
