Sokak szerint azonban ez a két megrendítő opera azért a verizmus rajtköve, mert hétköznapi szereplők mindennapi konfliktusait tárja a nézők elé, és az sem mellékes, hogy a szerzők a halált meglehetősen brutális módon ábrázolják. Legyen így, bár álljon itt néhány igencsak kegyetlen halált elszenvedő operaszereplő a fenti kettő, 1890-es évek elején bemutatott mű dátumától korábbról: Senta megfullad, Lucia megőrül, Posát lelövik, Gildát leszúrják, Violetta tbc-s, Don Giovannit kőszobor viszi a pokol tüzébe, hogy a többi lőtt, szúrt, vágott és nyíl ütötte sebet, betegséget, mérgezést, valamint a meglehetősen gyakori szuicid hajlamok tárházát ne is említsem.
S mi a helyzet a Carmennel? Szereplői nem istenek, vagy koronás fők, a cselekmény helyszíne sem földöntúli táj vagy történelmi kastély, és a címszereplő a közönség előtt leheli ki a lelkét: Georges Bizet operája jócskán belefér tehát a verista operák körébe, uszkve 15 évvel a Bajazzók és a Parasztbecsület bemutatója előtt.
A zeneszerző megérezhetett valamit a halála körüli-utáni kor szelleméből, mert az 1875-ben a harmincas évei közepén szívrohamban elhunyt komponista nem tágított, amikor az Opéra Comique vezetése kifogásolta mások mellett a nézőktől néhány méterre zajló könyörtelen színpadi gyilkosságot.
Operájának témájául kortárs irodalmi szövetet választott: 1845-ben Prosper Mérimée különös elbeszélése, egy malagai gazember és szeretőjének története látott napvilágot a Revue des deux Mondes című párizsi folyóirat hasábjain, aminek alapján Henri Meilhac és Ludovic Halévy, a korszak sikergyáros szerzőpárosa írt operalibrettót Bizet számára.
Az 1875. március 3-i bemutatót vegyesen fogadták, az első és második felvonás sikerét a harmadikban csupán néhány lelkes taps követte, és ahogyan haladt előre az előadás, úgy gyérültek a tetszésnyilvánítások, egyesek szerint a zeneszerzőt néhányan még ki is fütyülték, amikor végleg legördült a függöny. Csupán néhány kritikus vette észre a mű korszakalkotó elemeit.
A közismert történet szerint Sevillában járunk, ahol egy Carmen nevű zabolátlan természetű, fékezhetetlen temperamentumú cigány lány elcsavarja Don José tizedes fejét, aki végül eszeveszett rajongásában és persze sértett féltékenységében leszúrja a dohánygyári femme fatale-t. Sokan, sokféleképpen feldolgozták már a témát zenében és filmvásznon egyaránt, manapság a Budapesti Operettszínházban próbálják Frank Wildhorn, a világhírű zeneszerző Carmen című musicaljét, az áprilisi magyarországi ősbemutatónak természetesen semmi köze Bizet operájának zenei anyagához. S ha már Operettszínház: Kiss-B. Atilla főigazgató, Kossuth-díjas operaénekes korábban nagy sikerrel énekelte Don José szerepét, és a Carmenben mások mellett azért is rejlenek izgalmas lehetőségek, mert Plácido Domingótól kezdve José Carrerason, Neil Shicoffon és Simándy Józsefen át Kiss-B. Atilláig számos különböző alkatú, habitusú és hangszínű tenorista szerepformálása érvényes lehet a színpadon. Ahogyan Carment is énekelte már alt, mezzo- és drámai szoprán egyaránt, ki-ki a saját személyiségére formálva és az adott rendező elképzeléseihez illesztve a szerepalakot.
Amikor Agnes Baltsával és Carrerassal 1987-ben bemutatták a darabot a New York-i Metropolitan Operában, a világhírű tenor már jócskán túl volt a New York Times kritikusának néhány évvel korábbi, meglehetősen közönséges megállapításán, miszerint – ha már bikaviadal – Carreras úr tenor hangja annyira baritonális, hogy úgy szól, mint a marhabőgés.
Ennek ellenére a Virágáriában olyan minőségű pianissimo magas B-t énekelt, aminek érzékenysége, finomsága és technikája azóta is etalon, és ha tetszik, ha nem, több mint 35 éve ehhez viszonyít a tenoristák nagy része, amikor az „et j’étais une chose à toi” részhez érnek. Ahogyan valószínűleg Ondrej Saling, az 1978-ban született szlovák tenorista is így tesz, viszonyul, eltér a carrerasi megformálástól, a rallentandóval is adós marad, ettől függetlenül a Virágária végén szépen crescendál majdhogynem fortéra a pozsonyi operateremben. (Nem tudok rá jobb szót, az operaházuk mellett van balett-termük és operatermük az egyébként jó akusztikájú, új, modern épületükben a Duna partján). Salingról ránézésre a vékony arcával, szikár alkatával, kese hajával, civilben többnyire kerek trendi szemüvegével inkább elképzelném, hogy programozó informatikus a Szilícium-völgyben, mintsem jelen esetben hősszerelmes dezertőr katona, de ha számos más tenoristától elfogadtuk Josét, miért ne tennénk így Saling esetében? Már csak azért is, mert a negyvenes évei közepén járó énekes alkatából is fakadón eleinte kamaszos karaktert hoz be a színpadra – ez pedig jól rezonál José tapasztalatlanságára a nők terén –, ennek ellenére lubickolt az egyre több hangot és energiát követelő szerep eléneklésében, eljátszásában.
