Anna Hints hipnotikus erejű dokumentumfilmje a Sundance Filmfesztiválon mutatkozott be, ahol elnyerte a World Cinema szekció legjobb rendezésnek járó díját, majd az Európai Filmdíj-átadón a legjobb európai dokumentumfilm kategóriában jutalmazták. Mindemellett ezt az alkotást nevezte Észtország az Oscar-díjra. Ez már önmagában beszédes, arra a komplex élményre azonban, amit ez a tömény 89 perc nyújt, nem voltunk felkészülve.
Észtországban, egy kis tó partján vagyunk, ahol nők egy csoportja az erdőben felállított füstszaunában gyűlik össze és legféltettebb titkaikról, traumatikus emlékeikről beszélgetnek. Egy éven keresztül visszajárnak, látunk téli és tavaszi képeket is, hol a befagyott, hol az éledező, tavaszi tóban mártóznak meg. A külső és belső megtisztulás helyszíne ez, egy támogató közeg, ahol a hallgatás mint reflexió nélküli visszacsatolás hívja elő az újabb és újabb történeteket. Akár egy csoportterápiában, mindenki felszínre hozza saját emlékeit, traumáit, akár vicces sztorijait, a részvét pedig kimondatlanul is érezhető.
Súlyos témák – nemi erőszak, testképzavar, első menstruáció miatti szégyenérzet, abortusz, halva született gyermek, rák –, megválaszolatlan kérdések, terhelt életek zsúfolódnak össze a kis izzasztókamrában.
Sóval dörzsölik a testüket, összecsomózott nyírfaágakkal csapkodva stimulálják a bőrüket, lelocsolják magukat hideg vízzel – mindennek megvan a helye, sorrendje. A rituálé része a kántálás, rigmusok ismétlése, a szaunás etapok között is énekelnek, így közelítve a teljes megtisztuláshoz. A film legerősebb jelenete is egy ilyen hosszú, már-már eksztatikus állapotba eljuttató kántálás. A monológok közötti énekes-zenei betétek ritmust adnak a filmnek, körkörösen, spirálszerűen haladunk előre a szereplőkkel, tovább és tovább a megtisztító úton, s a kiteljesedést jelentő záróképek nemcsak nekik, nekünk, nézőknek is megnyugvást hoznak.
A naturalista ábrázolás kezdetben zavarba ejtő, a film közepe felé azonban természetessé válik a szűk térben elnyúló, sokat megélt testek látványa. Nincsenek a szereplőkre erőltetett, kifacsart pózok, természetes, ismerős, és ami a legfontosabb, komfortos képek jelennek meg előttünk (tökéletes Insta-világunk tökéletes fricskájaként), ezáltal igazán közelinek, hitelesnek és hatásosnak érezzük a rendezői intenciót.
Nem minden monológhoz tudunk arcokat kötni, valakit csak nyaktól lefelé látunk, a hangokat sem tudjuk mindig a testekhez kötni, a gomolygó füst és pára elmossa a határokat, de nem akad meg a dramaturgia, minden esetben a felszabadító erejű mesélés kap nyomatékot, és ez pont elég.
Ahhoz, hogy egy ilyen gyógyító kör működhessen, önazonosság és önreflexió szükséges. A filmben szereplő nőknél ez adott, a füstszauna biztonságos közege pedig lehetőséget ad az élmények feldolgozására. Nyújtom a kezem, csak fogd meg! – lehetne a film fő üzenete, amely a női közösség erejének spirituális élményét hozza el. Itt nincs megfelelési kényszer, intuitívan, ősi, évszázados természetgyógyászati hagyományok mentén jutnak közelebb önmagukhoz, s ez ráébreszti a nézőt, mennyire fontos és szükséges, hogy legyen egy segítő közeg, ahol megnyílhat, ahol esélyt adhat a megtisztulásnak.
A Smoke Sauna Sisterhood a női testvériségről és az empátiáról szól, feminista felhangok nélkül, érdemes rá beülni a moziba.
Borítókép: Jelenet a Smoke Sauna Sisterhood című filmből (Forrás: Mozinet)
