Csáji Attila kiállítása arra törekszik, hogy a számtalan nemzetközileg is ismert ikonikus lézer és neon fénymű mellett bemutassa a művész viszonylag korai Jelrácsok-sorozatát – olvashatjuk a tárlat webes plakátján, s amikor belépünk a különös képeket tartalmazó, pavilonszerűen elkülönített térbe, hátborzongató élményben lesz részünk. Olyan képek veszik körül a látogatót, mintha valami archaikus, mély és idegen világba csöppent volna, rúnák, hieroglifák, ékjelek sokasága beszél valami nagyon mélyről, valami eltemetettről, valami ősiről.
A művész a hetvenes évek közepétől a Központi Fizikai Kutató Intézet támogatásával kezdte el kutatni a lézer képalkotási lehetőségeit, társa a munkában Kroó Norbert, a magyarországi lézerkutatás vezetője. Új képi transzformációs módszert kísérletezett ki, az úgynevezett szuperpozíciós módszert. Az eszközrendszert és módszert 1980-ban szabadalmaztatták, ezután számos európai országból meghívást kapott előadásokra és bemutatókra. A Massachusetts Institute of Technology – CAVS (a világ első mediális kutatóintézete) fényművészeti munkássága alapján taggá választotta. 1991-ben az Interscience Technology támogatásával a lézer képi lehetőségeit tanulmányozta az Egyesült Államokban. A Leonardo Társaság (Los Angeles) tagja lett. 1990-tól Groholy Tibor kutató mérnökkel dolgozik együtt lézeres optikai rendszerek fejlesztésében és lézer-environmentek, fényinstallációk megvalósításában. 1993-ban megrendezte az első Fényszimpóziumot az egri Kepes Múzeumban, amelyet Szabó István filmrendezővel együtt nyitott meg.
A tárlatot megnyitó Keserü Katalin Széchenyi-díjas művészettörténész, az ELTE Művészettörténeti Tanszékének professor emeritusa ugyancsak fontosnak tartotta, hogy felhívja a figyelmet Csáji mitologikus művészetére. Úgy fogalmazott: a XX. században az elveszett érték helyét a belső, elementáris és mitikus jelenlét, belső fény tölthette ki. Ez a bennünk rejlő őserdő jelenik meg Csáji Jelrácsok-sorozatában. Érdemes hozzátenni, a hatvanas-hetvenes években nemcsak Csáji találta meg az értékvilág, a mitológia és a művészet kapcsolatát, de egész művészeti mozgalom kereste az ősi formákban a modern életérzések visszhangját.
Keserü Katalin Weöres Sándort is megidézte,
aki mélységeket feltáró, egyetemességet kutató, a mikrovilág és a végtelenség kapcsolatát vizsgáló munkáihoz fűzött magyarázataiban arról ír, hogy az ürességből formák bontakoznak, ki, s ezek a formák tartalommal telítődnek.
Persze a tárlat a későbbi Csáji-művekből is kínál izgalmas válogatást. Lenyűgöző sorozatot láthatunk azokból a kollázsokból, amelyekhez a művész hétköznapi tárgyakat használt fel, amelyeket azonban áthúzott egy monokróm, többnyire fémes színű felülettel. Az így megjelenő formavilágban már nem ismerhető fel a tojástartó, a szövetkendő, a fadarab, hanem új, nonfiguratív domborműszerű képek jönnek létre, elidegenedett, fémközpontú, ipari világunk tükreként.
Egy olyan világban, ahol nem voltak értékek, ahol az élet értéktelen volt, ahol az ábrázolás statikus képeket rögzített, ahol a dinamikát nem lehetett ábrázolni, Csáji a lélek legmélyén rejlő valósághoz nyúlt vissza és lényeget talált
– fogalmazott a művészettörténész. Hadd másoljak ide még egy mondatot a kiállítás meghívójából: „Csáji Attila ezen alkotásai nemcsak a magyar modern kori művészet meghatározó darabjaivá váltak az idők során, hanem elhelyezkedésük a nemzetközi művészetben is kiemelkedő.”
Ám itt érdemes rámutatni arra is, hogy Csáji László mennyire nem volt egyedül törekvéseiben akkoriban. Munkáihoz, kezdeményezéseihez partnereket talált a fiatal művészgenerációban.
A hatvanas-hetvenes években a magyar avantgárd mozgalom talán legfontosabb szervezője volt. Rendkívüli szerepet játszott abban, hogy megszülethetett az akkoriban meghatározó Szürenon kiállítás, az „R” kiállítás, létrejöhettek a balatonboglári kápolnatárlatok vagy a lengyelországi múzeumok magyar avantgárd kiállítássorozatai.
Mindezeken keresztül nagyon nagy mértékben járult hozzá egy olyan friss szellemű művészeti folyamat elindításához, amelynek hatása máig tart, s amelynek résztvevői szinte mind a Makovecz-féle művészeti akadémia alapítói voltak, s így kortárs művészetünk meghatározó alakjai lettek.
Borítókép: A különös képeket tartalmazó, pavilonszerűen elkülönített tér (Fotó: Bach Máté)
