Legyen béke, szabadság és egyetértés!

A költő, az író, a nő és a mi Táncsicsunk. Egy délvidéki magyar értelmiségi két magyarul nem tudó, Újvidéken végzett szerb barátjával együtt nézte meg a magyar történelmi filmet.

Berettyán Nándor és Mosolygó Sára Forrás: Fórum Hungary

„Nektek ez az Arthur király – A kard legendája”

A film maradéktalanul tetszett nekik, ahogy mondták, Guy Ritchie is felemelt hüvelykujjal üdvözölné a forgatókönyvet, a zenét, az alakításokat és az emelkedettséget. Nektek, fordultak felém, ez az Arthur király – A kard legendája, mondták, és lelkesen tapsoltak a vetítés végén. 

Dehát nekik könnyű ilyeneket mondani, hiszen ők nem magyarok… szinte hallani vélem a megsemmisítő cáfolatot. Éppen emiatt összefoglaltam néhány pontban, nekem, aki magyar vagyok és nem ismeretlen előttem március idusának jelentősége, miért tetszett a film.

Lesznek-e elegen? És meddig mehetnek el? 

A filmélményünket azok a momentumok határozzák meg, amelyeket az alkotók szándékosan, a nézők kedvéért helyeznek el a filmben, így kívánva hatni az összbenyomásra, így befolyásolva a nézők érzelmeit – mindenki fel tud sorolni ikonikus pillanatokat francia, német, svéd, japán, amerikai, magyar, jugoszláv filmekből.

A Most vagy soha! című filmben is számos ilyen momentum akad: az ifjak a Landerer nyomda erkélyéről az egyre gyarapodó tömegbe, az egyre erőteljesebben zuhogó esőben dobálják a kinyomtatott Nemzeti dal és a tizenkét pont példányait. Egyre sokasodnak a kinyitott esernyők, amit aztán az emberek az ő felszólításukra csuknak össze  – nem is gondolunk arra, hogy a Pilvax-beli játékos párbajt is esernyővel vívják, nem gondolunk arra, hogy Petőfi, Jókai, Bulyovszky, Irányi, Vasvári még szinte gyerekek, izgatottan szimatolják a levegőt, érzik a korszakváltást, csak nem tudják, miképpen álljanak bele, hogyan fogjanak hozzá. Lesznek-e elegen? És meddig mehetnek el? 

A film kiemeli 1848-at a történelemből és belehelyezi a megélt napba, kiemeli a vérből, a fájdalomból, a veszteségekből, az árvák és özvegyek világából és belehelyezi abba a napba, ami megszülte a modern magyar nemzetet. A napot pedig kiemelte a sárból  és úgy helyezte a jelenbe, hogy választható lehetőségeket mutat. Így nyer a mában értelmet azok önfeláldozása, akik életüket adták a szabadságért. 

Ma már, éppen nekik köszönve, van választási lehetőség, ma már nem kérni kell, hogy legyen béke, szabadság és egyetértés, hanem kijelenthető és tartható álláspontként képviselni lehet. 

Bármennyire hangsúlyozza, időnként túlhangsúlyozza a film, hogy a reformkori törekvések két évtizedének eredményei ellenére is szimbolikusan és a szó valódi értelmében is sárba tiporva éltek a magyarok, a ma meglévő választás erejéből és fontosságából ez nem vesz el akkor sem, ha a sárból talán a kevesebb is elég lett volna. 

Mindegyik válasz ugyanabba az irányba tart

Minden alkotás törekszik arra, hogy értelmezze a jelent, mert a befogadó, a közönség, ha szórakozni is akar, az őt körülvevő világ kihívásaira adható válaszokra mindig kíváncsi. A Most vagy soha! című film számos választ ad, de mint minden rétegezett és felépített alkotás, mindegyik válasz ugyanabba az irányba tart, a legfontosabb pillanat felé – a jelen kihívásai felől nézve és a történelmi tények alapján a filmben a legfontosabb pillanata a napnak: amikor Ignaz von Lederer nem lövet. Vérontás nélküli győzelem! 

Természetesen tudjuk, hogy a rendező nem arra utasította a Petőfit alakító színészt, hogy tekintetével szuggerálja bele Lederer Ignác Lajos Pálba a helyes döntést, hanem a film dramaturgiájából következőn akkor fogalmazódott meg a válasz, amire a filmben bemutatott események épülnek. 

A Most vagy soha! erényei közé tartozik, hogy az eseményeket úgy tudta összefogni, hogy hamisítás nélkül, de az alkotói szabadsággal élve megfogalmazza március idusának ma érvényesnek tekinthető, a mai fiatalok számára is fontosnak gondolható üzenetét: vérontás nélküli győzelem, vagyis legyen béke, szabadság és egyetértés. 

Táncsics kiszabadításának pillanatai, ha elnagyoltan is, de ennek a vérontás nélküli győzelemnek az ünnepélyes pillanatai. A moziban ülők számára itt kulminálhat a nap megannyi – ahogyan szerb barátaim fogalmaztak, Guy Ritchie színvonalú, kortárs, azonosulásra lehetőséget adó nemzeti eposz  – felemelő pillanatából összeálló eseménysor. A márciusi ifjak és a ,,nem utánunk, hanem velünk“ tartó nép békés győzelme nem szimbolikus, hanem nagyon is valós, emberi alakban jelenik meg, amikor Táncsicsot kiszabadítják börtönéből. 

Nem letérdelni kell a nő előtt, hanem tisztelettel viselkedni vele

A Most vagy soha! című film jelentős értékének tartom Szendrey Júlia ábrázolását, mert ha kalandfilmes megoldások által is, de úgy mutatja meg Szendrey Júlia alakján keresztül a nőt, ahogyan a magyar fejekben, de legalábbis a kultúrában és kultúrtörténetben, irodalomban és irodalomtörténetben jelen van – önálló, egyenrangú fél, saját szellemi teljesítménnyel bíró társ, aki azt ugyan sohasem várná el, hogy a férfi letérdeljen előtte, de azt igen, hogy szépen szóljon hozzá és tisztelettel viselkedjék vele. Ennél semmi több, de ennél semmi kevesebb – ennyi kell a szövetséghez.

Végül, de nem utolsósorban a színészekről: igazat adok a két barátomnak, valóban nagyszerű színészeket láthattunk a vásznon. 

A főszerepeket olyan színészek játszák, akik már a rendszerváltás után születtek és nevelkedtek, félszegségnek helye nincs, tisztában vannak értékeikkel. Ahogyan a tehetségükkel, úgy a kisugárzásukkal, szépségükkel is. Könnyedén játszanak, a magyar filmeket annyira elnehezítő manírok nélkül, ugyanakkor képesek megmutatni az emelkedettséget, az események különlegességét, szépségét, a vásznat betöltő tekintetük az esztétikai értelemben vett fenségességgel is elbír, nem morzsolják giccsé a pillanatot, viszont átnyújtják a nézőnek az élményt. 

És aztán a már említett, Lukács Sándor és Berettyán Nándor közt lejátszódó kulcsjelenetet követően megjelenik a börtön ablakában a mi Táncsicsunk, akinek metszett tekintetében, dühöngő bikát idéző orrcimpáiban ráismerünk Kovács Frigyesre. 

Hirtelen, de ezt csak az X generáció vajdasági magyar tagjai érthetik, akiknek általános iskolájában egykor Kovács Frigyes személyében megjelent Toldi, a moziteremben átsuhan Arany János bús szelleme, és minden a helyére kerül – a költészet és irodalom nemzete vagyunk, küldetéstudattal rendelkező színészekkel. 

Ragyogó tekintettel kortyoltam a sört a barátaimmal, akik ugyan egyetlen szót sem értettek a filmből, de mégis végig élvezték. Mi ilyenek vagyunk, vontam meg a vállam. Magyarok. Tudjuk, válaszolták és emelték poharuk.

Borítókép: A Petőfit alakító Berettyán Nándor és a Szendrey Júliát alakító Mosolygó Sára a film forgatása közben, a Nemezti Múzeum előtt (Forrás: Most vagy soha!)