Az alaptörténet, ha talán ma már nem is annyira magától értetődő, mint 1969-ben, amikor az eredeti művet bemutatták, és amikor a szabadszerelem igényei túlnőtték a hotelszobák kínálatát, azért nyilvánvalóan ismerős: mivel Joanna és férje rendezvényre mennek este, Linda kölcsönkéri a lakást barátnőjétől, hogy ott bonyolítsa le első randevúját titkos udvarlójával. Linda férje, Henry ugyancsak elkéri a lakást Joanna férjétől, Philiptől, hogy ott fogadhassa új barátnőjét. No igen, de a lakásban tüsténkedő lakberendező is ki akarja használni az alkalmat, és megbeszéli a szobalánnyal, hogy munka után maradnak az üres lakásban.
A komikumi alaphelyzet persze önmagában nem elég a sikerhez. A két sztárszerző, Ray Cooney és John Chapman azonban olyan parádés eseménysorozatot épít a klasszikus sémára, hogy a színházi és filmrendezők az elmúlt évtizedekben ezerszer feldolgozták a Kölcsönlakást, a nézők pedig minden alkalommal gurulnak a nevetéstől.
Ezen a ponton hadd tegyek egy rövid kitérőt és hadd dicsérjem meg a miskolci közönséget. A közelmúltban többször is volt alkalmam közöttük élvezni egy-egy előadást, és nézőként is magával ragadó volt nézőtársaim lelkesedése. Ez alkalommal idősebb hölgyek ültek mögöttem, akik folyamatosan kommentálták az eseményeket, össze-összesúgtak, közbe-közbeszóltak – igaz, csak halkan, egymás között –, de azért a közelben ülők hallhatták a megjegyzéseket. Legutóbb gyerekelőadáson tapasztaltam ilyen erős bevonódást. Hozzá kell tennem, könnyű úgy belefeledkezni az előadásba, ha a színpadon látható élvezettel és a színészmesterség legjavát nyújtva játszik a kilenc szereplő.
Béres Attila, az előadás rendezője azonban abba is beavatja az érdeklődőket, hogy van itt más is, ami magával sodorja a nézőket. A színház honlapján olvasható nyilatkozata szerint
Ray Cooney és John Chapman bohózata olyan, mint egy óramű, minden kis csavar és fogaskerék illeszkedik a másikhoz, ezért először nagyon pontosan fel kell vázolni az előadás közlekedési térképét. Ki melyik ajtón megy ki, pontosan melyik pillanatban lép be, mit hallhat meg a partnerei szövegéből, és mit nem. Ez aprólékos és fárasztó munka, sok gyakorlást igényel.
De ami munka és precizitás a színésznek, az üresjáratok nélküli, pörgős, elragadó és önfeledt szórakozás a nézőnek. Más kérdés, hogy miközben a szereplők folyamatosan azon dolgoznak, hogy a lakásban ne találkozzanak egymással azok, akiknek nem kellene, igyekezetük egyre képtelenebb helyzeteket teremt, a cselekmény egyre szürreálisabb magyarázatokért kiált, s így a mind abszurdabbá váló történet gurgulázó nevetésre ingerli a nézőket. Hogy hab is legyen a vígjáték tortáján, amikor már minden a feje tetején áll – nemcsak a lakáskérdés vált megoldhatatlanul bonyolulttá, de az alkalmi párocskák is végzetesen összecserélődtek –, betoppan a lakástulajdonos leendő üzletfele, a szigorú és kérlelhetetlen prüdériát képviselő meseírónő.
A rendező azt is hozzá teszi:
A darab klasszikus a maga nemében, és semmi olyat nem ígér, amit ne tudna teljesíteni. Szórakoztató cselekmény és remek alakítások sora gondoskodik róla, hogy egy valóban önfeledt estét tölthessünk el a színházban.
Én pedig mindezt csak annyival egészíthetem ki, a miskolci közönség állótapssal köszönte meg Lajos András (Philip Markham), Edvi Henrietta (Joanna Markham), Börcsök Olivér (Henry Lodge), Rudolf Szonja (Linda Lodge), Rózsa Krisztián (Alistair Spenlow), Prohászka Fanni (más szereposztásban Jambriki Boglárka) (Sylvie), Salat Lehel (Tristan Pangbourne), Máhr Ági (Miss Cook) és Varga Andrea (Miss Wilkinson) játékát és a látvány- és díszlettervező, Erős Hanna munkáját, aki a szürreális kavalkádhoz illő, merészen kreatív dizájnlakásba helyezte a történetet.
Borítókép: Linda szerepében Rudolf Szonja (Forrás: Miskolci Nemzeti Színház)
