Salamin Ferenc, az MMA Építőművészeti Tagozatának vezetője a közelmúltban kapott Kossuth-díjat. Az alkotó azonban úgy érzi, emiatt nem szabad megváltoznia, megpróbál ugyanolyan természetes lenni, ugyanúgy derűsen élni és örömöt találni a munkában, mint eddig. Az építésszel a Magyar Művészeti Akadémia készített interjút.
– Mindenekelőtt szeretnénk gratulálni a Kossuth-díjához. Pályához méltó az elismerés: jelentős épületek, jelentős időszakok is találhatók benne. Tizenöt évig volt a Kós Károly Egyesülés Vándoriskolájának vezetője, éppen két évtizeden át zebegényi főépítész. Ön mit tart mérföldkőnek?
– A folyamatos jelenlét talán fontosabb, mint a mérföldkövek. Persze nagyobb, jelentősebb dolgok azért vannak. A főépítészi feladatok Szerencsen vagy Zebegényben, ahová tíz év szünet után visszahívtak két éve. A főépítész szerepe szerencsére nem hatósági, tanácsot ad és a polgármester vagy a képviselő-testület dönt. A főépítésznek ezért nincs igazán hatalma, lelki, szellemi ráhatással tud elérni valamit, ha sikerül rábeszélnie a döntéshozókat, hogy amit ő mond, az fontos.
– Ez ráadásul nagyfokú együttműködést feltételez a település vezetőivel, sőt akár a lakóival is.
– Így van. Elsősorban a vezetőkkel, a polgármesterrel vagy a képviselő-testületi tagokkal. Természetesen mindig arra építek, ami helyben jónak tűnik. A helyi építtetőket, a lakosokat kell meggyőzni, illetve alapvetően meg kell hallgatni, hogy ők mit szeretnének, és hogy akarják működtetni. Arra épül rá az ember saját véleménye, vagy az alapján tervez, rajzol nekik.
– Van olyan emlékezetes történet, amire szívesen tekint vissza főépítészi munkájában?
– Zebegényben – és ez Krebsz Ferenc erőfeszítéseihez kapcsolódik, aki tizenhat évig volt polgármester – a Fő tér burkolatait sikerült megújítani kockakővel a 2000-es évek elején. Az aszfalt, beton és mindenféle töredezett, hullámos burkolatok helyett sikerült igazi főteret létrehozni, ami óriási eredmény. Szinte lehetetlen még ma is megcsinálni, vagy nagyon sok pénz kell hozzá, hogy azok a kábelek, amik a levegőben lógnak, mint egy gigantikus fregoli, valahogy földbe kerüljenek. Ott is, a főtéren óriási rácsos vastraverz oszlopok voltak, azokat kellett eltüntetni a légkábelekkel együtt.
Úgy alakult, hogy át akartak vinni egy nagy földkábelt a főtéren. Mivel önkormányzati terület, az önkormányzatnak hozzá kellett járulnia. Az elektromos szolgáltatónak azt mondtuk, hogy hozzájárulunk, de csak akkor, ha az összes többi kábelt is lerakják a földbe. Volt egyfajta alkupozíció, amit ki kellett használni. És volt egy pályázat, amiből tizenkét darab kandelábert meg tudott venni a falu. Ez a két dolog jelent meg egy adott időpontban, mikor már tizenöt éve dolgoztunk azon, hogy eltűnjenek a kábelek. Észnél kell lenni a város vezetésének is meg a főépítésznek is, hogy amikor lehetőség adódik, akár hirtelen, meg tudja ragadni.
– Hogyan fogadta a szűkebb és tágabb környezete, de elsősorban ön, hogy immáron a Kossuth-díjas építészek közé tartozik?
– Óriási dolog, hogy valakik úgy gondolták, én ezt megérdemlem, mind a felterjesztők, mind a díjat odaítélők, nagyszerű és felemelő érzés.
De úgy érzem, nem szabad, hogy megváltozzak, csak azért, mert kaptam egy ilyen díjat. Mert ugye arra kaptam, hogy én eddig „ügyes” voltam, és valahogy viselkedtem és cselekedtem, és erre adták a díjat, tehát akkor most miért legyek más? Megpróbálok ugyanolyan természetes lenni, és megpróbálok ugyanúgy derűsen élni és örömöt találni a munkában, mint eddig.
Ilyen értelemben remélem, hogy nem fogok sokat változni.
A legszebb dolog, hogy Tokaj-Hegyalján, ahol már több mint harmincöt éve dolgozom, sokan gratuláltak. Azt érzi az ember, hogy ők is magukénak érzik ezt a Kossuth-díjat. Amikor azt mondja például a kőműves, hogy gratulál, és nagyon büszke a díjra, akkor ez nekem már elég elismerés. Biztatom is őket, hogy nem egyedül kaptam, ők is részesei a díjnak, hiszen a mi munkánkhoz kell egy megbízó, aki finanszírozza és kellenek mesterek, művezetők, kivitelezők is, akik megépítik a házat. A polgármester, akivel építettünk egy-két dolgot már, szintén úgy gratulált, hogy ez óriási Tokaj-Hegyaljának, hogy itt van egy Kossuth-díjas építész. Szerintem ez a legszebb benne, hogy mások is örülnek neki.
– Úgy fogalmazott, hogy nem szabad, hogy megváltoztassa a tevékenységét a díj. Milyen tervek vannak mostanában az asztalán az AXIS Építészirodánál?
– A mi munkánkat mindig befolyásolja a gazdasági és egyéb általános helyzet. Vannak olyan szép munkáink, amik ideiglenesen leálltak egy-két évvel ezelőtt: látogatóközpontokról, turisztikai központokról van szó. Több középületet tervezünk önkormányzatoknak, egyházaknak: óvodát, iskolát, polgármesteri hivatalt, piacot, s rengeteg kisebb tervünk is születik magánszemélyeknek, például vendégházak. Valahogy úgy alakult, hogy inkább vidéken dolgozunk. A nagy tülekedés, ami a budapesti ingatlanpiacon van, szerencsére elkerül engem. Azt mondom, hogy ez így jó is, nagyon szeretek vidékre járni, a hegyaljai emberekkel dolgozni.
– Nagyon érdekes, hogy tősgyökeres budapestiként Tokaj-Hegyalja mint választott új helyszín nagyon erős az ön életében. Ha ők is úgy érzik, hogy ez a díj az övék, azt jelenti, hogy Salamin Ferenc is közülük való.
– Én inkább azt mondanám, hogy városmajori gyerek vagyok, nem budapesti. De nagyszerű emberekkel sikerült Tokaj-Hegyalján találkozni, így aztán a kötődés könnyen kialakult. Sok emberrel jó dolog beszélgetni. Az ember odamegy, és feltöltődik: beszélget a kőfaragóval, a kőművessel, a polgármesterrel, a borásszal. De az országban rengeteg olyan hely van, amibe az ember beleszeret építészként, megpróbálja egy kicsit jobban megismerni és találni olyan embereket, akikkel érdemes együtt dolgozni. Volt olyan is, hogy egyszerűen csak bekopogtam egy polgármesterhez az egyik faluban, és azt mondtam, hogy itt vagyok, itt egy füzet, ezeket a házakat csináltuk, ha szüksége van építészre, akkor szóljon. Húsz éve dolgozunk együtt.
– Úgy látszik, nagyon jól tud együttműködni mind a településvezetőkkel, mind a kivitelezőkkel.
– Nem tudom, hogy így van-e, de próbálkozom. Nem minden kivitelező mondaná ezt, hogyha megkérdezné. De azért vannak szép számmal olyanok is, akikkel sikeres az együttműködés.
– Mi a receptje erre?
– Nagyon anyagias lett a világ, és nagyon személytelen. De sokszor például egy ács megérzi azt, hogy ezzel szemben én megpróbálok emberként viselkedni vele, és megérzi, hogy őrületesen fontos, hogy az a tető szép legyen, és jól legyen összerakva. Ezért én is mindent megteszek, fölmászok a gerincre, és ott beszéljük meg, hogy hogyan kell összepasszítani a gerendákat. Kiderül: tulajdonképpen ő sem elsősorban a pénzért dolgozik, hanem szeret alkotni ő is. És egyik nap azt mondja, hogy mérnök úr, nem tudtam aludni egész éjjel, mert azon gondolkodtam, hogy kell összerakni azt a két fát. Ezek a legszebb történetek. Ilyenkor közösen tudunk csinálni valamit, és ez nagyon jó.
– Úgy is, mint a Vándoriskolát sokáig vezető építész, hogyan látja, a fiatal építészek milyen helyzetben vannak ezekben az években? Minden terv számítógépeken készül, ez megváltoztatta-e magát az építészeti létet? Egyáltalán ön hogyan szokott mostanában rajzolni?
– Milyen most az építészet? Én nem rajzolok gépen, nem volt kedvem megtanulni. Valaki feldolgozza, amit géppel kell rajzolni, de van, amikor nincs rá idő. Egy kisebb feladatot meg lehet kézzel is rajzolni, nincs még ilyen előírás, és remélem, nem is lesz, hogy úgy nem lehet engedélyt kapni, ha az ember kézzel rajzol.
Az emberi természet sok ezer éven keresztül nem változik olyan nagyon sokat, és szerintem alapjaiban ma sem más. A számítógépes rajzolást úgy kellene felfogni, mint a ceruzát. Egy eszköz, de sokan célként tekintenek rá. És a szerencsétlen fiatal építészek nem találják a helyüket ebben a rendszerben. Túl sok az információ, a lehetőség, nem tudnak orientálódni emiatt. Ez a megrendelőkkel is így van. Annyiféle házat látnak a sorozatokban, az újságokban!
Nem veszik észre, hogy abban az adott utcában, városban vannak bizonyos karakterű házak, ahhoz kellene igazodni, nem pedig spanyol vagy amerikai házat kell oda építeni. A magyar művészet, az építészeti kultúra van olyan értékes, hogy inkább azt kellene követni, nem az internacionalista divatokat.
Ahhoz, hogy egy építészben belül felépüljön a ház, a szabadkézi rajzot kell éveken, évtizedeken keresztül művelni, mert az a gondolkodás, a tervezés rajzi megjelenése. Úgy tapasztalom, ha ez nincs meg, akkor nagyon nehezen tudnak házat tervezni a fiatalok. Látom, hogy nagyon nehezen megy, nem látnak térben, és így sokkal problémásabb elképzelni, kitalálni az épületet. Szenvednek, és talán ezért is próbálnak az építészetben mindent leegyszerűsíteni.
– Ezért van ennyi kocka alakú ház?
– Többek között ezért, meg a befektetők miatt is, mert ők meg azt szeretnék, hogy minél olcsóbb legyen minden. És van még egy tényező: a média az építészetben is az extremitást és a különlegességet preferálja, ami mögött lehet, hogy nincs is semmi gondolat. Az építészek egy részénél a trendek követése nagyon erős, sokan azt preferálják, amiből nehéz kizökkenteni őket. És ez a képzésre is nagy hatással van.
– Az OSSKÁR-díjjal próbálnak valamiféleképp szemléletet is formálni.
– Nagyon fontosnak gondolom ezt a díjat. Nem azért, mert az Országos Főépítészi Kollégium részt vesz benne, hanem azért, mert egy ikonikus személyiség, Osskó Judit alapította, aki a magyar építészetért rengeteget tett az elmúlt negyven évben személyesen és a filmjeivel is. Össze tudta kötni a laikus világot az építész világgal. Általában az egyik nem lát bele a részletekbe, a másik meg túlságosan bezárkózik az elefántcsonttoronyba. Ráadásul civil díj, ez egy óriási dolog. Azokat a házakat keresi, amik szépek is, újszerűek is, és a környezetüket inkább építik, mint rombolják. Amelyek harmóniát próbálnak teremteni maguk körül. Ezt jó kezdeményezésnek tartom, melléálltunk és szervezzük a főépítészi kollégiumban.
