A Netflixre most felkerült másfél órás werkfilm (RRR: Behind & Beyond) elég alaposan körbejárja a produkció elkészülésének hátterét, ami egyfelől nem igazán tartogat újdonságot annak, aki látott már nagy költségvetésű mozifilmről szóló DVD-extrát (kivéve talán a munkájával Oscar-díjat nyert M.M. Keeravani zeneszerzőt, aki rendkívül érzékletesen festi le a különböző zenei motívumok hatásmechanizmusait). Másfelől viszont nagyon jól megfogja azt, hogy ez a minden ízében indiai kalandfilm miért lett ennyire sikeres Nyugaton is.
A válaszokat elsősorban S. S. Rajamoulitól kapjuk meg, és nincs benne semmi titok. Először is az RRR egy mélyen mitikus film, olyan archetípusokkal és ellentétpárokkal dolgozik, amiket a világ összes mítoszában felismerünk, hiszen ezek a kollektív tudattalanból táplálkoznak.
Nyugati szemmel vádolhatnánk az alkotókat idegengyűlölettel, brit gyarmatosítók ilyen gonoszak és alávalók filmen még sosem voltak (Ray Stevenson élvezettel ripacskodik, az Indiana Jones harmadik részéből ismerős Alison Doody halványabb), ám ez annyira meseszerű, mint a Star Warsban a Birodalom – ami szintén mélyen mitikus mivoltának köszönheti hallatlan népszerűségét.
Másfelől a rendező tudja azt, amit a hanyag látványfilmek sokszor elfelejtenek: hogy a fim érzelem. Még a legirracionálisabb jelenet is hitelesnek hat, ha érzelmileg képes bevonni, és az RRR az érzelmek filmje.
Harmadrészt pedig, ezekkel összefüggésben – de ez már a saját megfejtésem –, az RRR végtelenül férfias mozi, ami nálunk hiánycikk.
Nyugaton ma már sokaknak homoerotikusnak tűnne az a bajtársias viszony, amit a film ábrázol, pedig a világ egyik legférfiasabb dolga, ha nemcsak egy lábbal tudunk a levegőbe rúgni motorkerékpárokat, hanem az érzelmeinket is ki merjük fejezni. Az RRR pedig ezt nagyon tudja.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!