Dylan mellett Joan Baez kapja a legnagyobb szerepet a folklegendák közül (Monica Barbaro alakítása is Oscar-jelölést ért), hiszen ebben az időszakban szeretők is voltak, a viszony vele is hullámzó, viharos, és akkor ezt is tekinthetnénk a film keretének, miközben ugyanekkora szerep jut Dylan akkori élettársának és múzsájának is, a polgárjogi mozgalmakban is aktív Suze Rotolónak. A filmben Sylvie Russóra keresztelték, mert a sok híresség között ő az egyetlen, aki hétköznapi személyiség, és a filmet akár keretezhetnénk aszerint is, hogy miként válik a hétköznapi mitikussá, a hús-vér ember halhatatlanná.
De ha mégis ki kellene emelni valamit ebből a sok mindenből, amiről a Sehol se otthon mesél, akkor eggyel távolabb lépve azt mondanám, hogy a régi és az új örök körforgása és kölcsönhatásának konfliktusai elevenednek meg benne, ahogy a folk és a rock is viszonyul egymáshoz.
James Mangold filmje nemcsak a ritkaságszámba menő rétegeltséggel emelkedik ki az átlagos életrajzi filmek közül, hanem azzal is, hogy meghagyja az ítélkezést a nézőknek, és nem mondja meg, mit kellene gondolnunk a világról, a zenéről vagy éppen Bob Dylanről. Mindenki igazságát felvonultatja, és könnyen lehet, hogy az énekest akár még a végén is ellenszenvesnek tartjuk a nyilvánvaló jellemhibái miatt. Dylan a Sehol se otthon végére (a magyar cím Földes László „Hobo” Bob Dylan-dalmagyarításából származik) szabaddá válik, szabaddá a mentoroktól, a közönségtől, az elvárásoktól és úgy nagyjából mindentől, amit akár boldog végkifejletnek is nevezhetnénk, és a filmvégi feliratok is azt sugallják, hogy a dolgok jól alakultak. Mégis, ez a szabadság valahogy mégsem igazán felemelő.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!