Bob Dylan életének és munkásságának mozgóképes feldolgozása rendkívül szerteágazó, a tucatnyi dokumentumfilm közül nem egyet Martin Scorsese jegyez (A Bob Dylan-dosszié, Rolling Thunder Revue), de a Nobel-díjas énekes maga is írt és rendezett a saját mítoszát építő, koncert- és dokumentumfilmes elemeket ötvöző játékfilmet (Renaldo and Clara), és egyes filmszerepei is erősen reflektálnak a saját életútjára (Hearts of Fire), míg a 2007-es I’m not there – Bob Dylan életei című kísérleti életrajzi filmben a rockikon különböző oldalait hat különböző színész játszotta el.
Bob Dylan sehol se találja az otthon melegét, csak a szabadságban
Meglepő lehet, de az énekes fiatalkori éveiről szóló Sehol se otthon az első klasszikus értelemben vett játékfilmes próbálkozás, ami jelenleg nyolc Oscar-jelöléssel várja a díjátadó gálát, köztük a legfontosabb kategóriákban. James Mangold vonzódása a népi hősökhöz korábban is nyilvánvaló volt (Börtönvonat Yumába, Logan – Farkas), és korábban Johnny Cashről is rendezett Oscar-barát filmet (A nyughatatlan), ami ráérősen és konvenciózus módon mesélte el a countrylegenda és felesége egyedi szerelmi történetét, a drogokkal és a sztársággal való küzdelmét.
A Sehol se otthon viszont mindennek az ellenkezője. Először is kerüli a megszokott sémákat, a drámai csúcspontokat nem azok a pillanatok jelentik, mint a hasonszőrű drámákban, hanem azok, ahol a hős vállalja magát, bármilyen konfrontációval is járjon.
Nincsenek benne melodramatikus nagyjelenetek, csak apró mozzanatok, beszédes tekintetek, ki nem mondott szavak. Másrészt a Sehol se otthon sokkal kisebb intervallumot ragad ki az énekes életéből: az 1960-as évek első felét, ami annyira mozgalmas időszak, politikailag, társadalmilag, zenetörténetileg és Dylan magánéletét tekintve is, hogy nem is lehet egyértelműen megállapítani, mi foglalja keretbe.
Az akkor még ismeretlen Bob Dylan (Timothée Chalamet alakítása könnyen Oscart érhet) megérkezik New Yorkba, ahol rögtön felfigyelnek rá a Newport Folk Fesztivál szervezői, de a sikerek nem akarnak jönni egészen addig, amíg mások dalait énekli a lemezeken. A történet tehát szólhatna Dylan sztárrá válásáról és a newporti fesztiválról is.
Ugyanakkor ez az időszak, amikor Dylan – nem kis mértékben a kortárs rocksztárok hatására – elkezd kísérletezni az elektronikus hangzásvilággal, ami a folkzene képviselőinek szemében valódi szentségtörésnek hat.
A film alapjául szolgáló könyv (Elijah Wald: Dylan Goes Electric!) is ezt jelöli meg keretként. Csakhogy a szakmai sikerek nem függetlenek a sztárok magánéletétől, és a filmben fel-alá sétálnak a különböző folk- és countrylegendák, akik más-más dinamikákat valósítanak meg Dylannel. Johnny Cash valamiféle felbujtó őrangyalként áll mellette a legérdekesebb helyzetekben (Boyd Holbrook imádnivalóan szórakoztató a szerepben), Pete Seeger szimpatikus apafigurájától viszont folyamatosan távolodik (Edward Norton is remek, megérdemelten jelölték újabb Oscarra), míg Woody Guthrie a betegágyon ülve mindvégig egy távoli, mitikus figuraként van jelen, akit már csak tisztelni és csodálni lehet.
Dylan mellett Joan Baez kapja a legnagyobb szerepet a folklegendák közül (Monica Barbaro alakítása is Oscar-jelölést ért), hiszen ebben az időszakban szeretők is voltak, a viszony vele is hullámzó, viharos, és akkor ezt is tekinthetnénk a film keretének, miközben ugyanekkora szerep jut Dylan akkori élettársának és múzsájának is, a polgárjogi mozgalmakban is aktív Suze Rotolónak. A filmben Sylvie Russóra keresztelték, mert a sok híresség között ő az egyetlen, aki hétköznapi személyiség, és a filmet akár keretezhetnénk aszerint is, hogy miként válik a hétköznapi mitikussá, a hús-vér ember halhatatlanná.
De ha mégis ki kellene emelni valamit ebből a sok mindenből, amiről a Sehol se otthon mesél, akkor eggyel távolabb lépve azt mondanám, hogy a régi és az új örök körforgása és kölcsönhatásának konfliktusai elevenednek meg benne, ahogy a folk és a rock is viszonyul egymáshoz.
James Mangold filmje nemcsak a ritkaságszámba menő rétegeltséggel emelkedik ki az átlagos életrajzi filmek közül, hanem azzal is, hogy meghagyja az ítélkezést a nézőknek, és nem mondja meg, mit kellene gondolnunk a világról, a zenéről vagy éppen Bob Dylanről. Mindenki igazságát felvonultatja, és könnyen lehet, hogy az énekest akár még a végén is ellenszenvesnek tartjuk a nyilvánvaló jellemhibái miatt. Dylan a Sehol se otthon végére (a magyar cím Földes László „Hobo” Bob Dylan-dalmagyarításából származik) szabaddá válik, szabaddá a mentoroktól, a közönségtől, az elvárásoktól és úgy nagyjából mindentől, amit akár boldog végkifejletnek is nevezhetnénk, és a filmvégi feliratok is azt sugallják, hogy a dolgok jól alakultak. Mégis, ez a szabadság valahogy mégsem igazán felemelő.
