Harminc évvel ezelőtt Az oroszlánkirály nemcsak mozi-, hanem zenetörténelmet is írt. A filmnek annak idején Hans Zimmer zenéje mellett három betétdalát is jelölték Oscarra, ezek közül pedig a Can You Feel the Love Tonight című szerzeménye miatt vihette haza a díjat Elton John és Tim Rice párosa – a történetnek azóta is páratlanul népszerű a Broadway-musical változata is, amelyre még a Mufasa: Az oroszlánkirály is tesz egy humoros kikacsintást. A 2019-ben bemutatott fotorealisztikus remake (emberi szereplők híján nehezen nevezhető élő szereplősnek) nagy siker volt a pénztáraknál, így tavaly el is készült a folytatása, amit elődjével szemben nagyon szerettünk.
Elton John szerint soha sincs túl késő
Az Oscar-jelölések idei kihirdetésekor azt gondoltam, hogy a történelem ismétli önmagát, mivel az eredeti dalbetét kategóriában Elton John újfent jelölést kapott a Never Too Late című dala miatt, aminek nagyon találó, egyszerre visszatekintő és előretekintő szövege van (szilveszter tájékán az ember hajlik az évértékelésekre). A közhellyé merevedett mondásból olyan dal született, ami hitelesen ragadja meg a történések folyékonyságát, hogy az életben helye van a szomorúságnak és a tétlenkedésnek is. S ez tökéletesen rímel Az oroszlánkirály örök üzenetére az élet körforgásáról, ahol a dolgok mindig mozgásban, változásban vannak. A Never Too Late minden szempontból jó, egészen lélekemelő dal, itt lehet meghallgatni:
Csakhogy ez nem az a dal, amit most Oscarra jelöltek. A Disney+-ra a közelmúltban került fel az Elton John életéről szóló, azonos című dokumentumfilm, aminek a stáblistáján kapott helyet az új szerzemény Elton John és Brandi Carlile előadásában.
Semmilyen szempontból sem emlékeztet a Mufasa: Az oroszlánkirályban hallható dalra. Ennek a szövegét Bernie Taupin, Elton John állandó szerzőtársa írta, és hangszerelésében sem a szavannák, mint inkább Elton John glamúros világát idézi. Az oroszlánkirályhoz írt szöveggel ellentétben ez egy személyesebb dal, ami sokkal direktebben szól az önszeretetről, a szöveg leggyakrabban visszatérő sora is az „I’m gonna love me again”, és érdekességképpen Budapestet is megemlítik benne. Itt lehet összehasonlítani a két dalt:
Engem nem rejtett rabul, de illik a dokumentumfilmhez, ami viszont nem különösebben izgalmas vagy mélyreható. A lelki fájdalmakkal teli gyerekkor után megszületik a mitikus Elton John-alak (amit az énekes-dalszerző Winifred Atwell, Little Richard és Jerry Lee Lewis hármasából gyúrt össze, tudattalanul is ők gyakorolták rá a legnagyobb hatást). Majd következik a karriercsúcs drogoktól és alkoholtól mámoros árnyoldala és a sztárokat fenyegető buborékeffektus (amikor a színpadon rájuk irányuló hatalmas figyelemmel egyenes arányban ürül ki a hírességek magánélete), miközben megbízhatóan követik egymást Elton John slágerei.
Ennél a sematikus dokumentumfilmes narratívánál kilométerekkel több izgalmat tartogat a Rocketman című életrajzi musical, ami az Elton Johnt hajtó másság- és kívülállóság-érzetet is összetett kihívásként ábrázolja. De ami a mi szempontunkból most a legérdekesebb, hogy az énekes ehhez is írt egy találó betétdalt az önszeretetről ([I'm Gonna] Love Me Again), és azért is Oscar-díjat kapott. Hogy ez harmadszorra is sikerül-e, február végén kiderül.
