Kertész a modern fotográfia megkerülhetetlen alakja, állandó referenciapont és inspiráció minden generációnak. A Capa-központ az új kiállításán azonban nagy hangsúlyt fektet rá, hogy az összeállításban a fotografikus kánon darabjai mellett helyet kapjanak a kevésbé ismert, hazai vonatkozású fotók is. A tárlat átfogó képet ad Kertész életéről, amit elsősorban a két világháború közti montparnasse-i művésznegyedben töltött évek határoznak meg.
André Kertész, a szentimentalista
Az I. világháborúban maga is részt vett (bal karja átmenetileg le is bénult egy mellkaslövéstől), ottani élményeit nemcsak megrendítő képsorozatai, hanem naplóbejegyzései is megörökítették, melyből rövid részleteket a kiállításon is meghallgathatunk.
Kertészt nem annyira a csatamező drámaisága ragadta meg, hanem az utánuk maradt pusztulás, a kifosztott városok látványa és a katonák hétköznapjai.
Utóbbi fotóit felváltva lengi be az állandó bizonytalanság érzése és a félelem árnyékában a reménykedés egy emberibb világban. A felvételeken láthatunk levelet író katonát, sebesült bajtársakat vagy latrinán ülő bakákat is: ezek olyan érzékeny képet festenek a háború valóságáról, ami az emberi lélek mély értéséről tanúskodik, s már ezeken a korai fotókon kiütközik Kertész egyéni szemléletmódja, amivel az élet egyszerűségében rejlő szépséget csodálta.
A tárlat kiemelten foglalkozik Kertész első nagy szerelmével, egyben második feleségével, akivel életre szóló szövetséget kötöttek. A kiállítás darabjai közt egyaránt helyet kaptak az elvontabb, távolságtartóbb és az intimebb pillanatokat megörökítő fotók is. Salamon Erzsébet maga is hódolt a művészeteknek, de gyakorlatias, jó üzleti érzékű nő volt, akit bárhová is vetett az élet, mindenhol feltalálta magát.
Kertész Andor is az ő közvetítésével barátkozott össze a magyar árkádiafestészet nagyjaival (Aba-Novák Vilmos, Szőnyi István stb.), és a húszas évek derekán részben az ő bátorítására utazott Párizsba, ahol az otthon szerzett kapcsolati tőke és a festészetet idéző kompozíciós megoldásai, szenzitív látásmódja és tehetsége révén nagyon hamar észrevetette magát a kortárs művészvilággal. Az emigráció azonban messzire sodorta jegyesétől, akivel csak a harmincas évek elején találkoztak újra, s egy évvel később össze is házasodtak.
Kertész ekkor már elismert fotóművész volt, barátai között olyan avantgárd művészeket tudhatott magáénak, mint Marc Chagall, Picasso, Mondriani és Tihanyi Lajos, fotóin pedig olyan ikonok is szerepeltek, mint Coco Chanel és Colette.
Henri Cartier-Bresson később úgy hivatkozott rá, mint akinek minden fotográfus az adósa. 1936-ban a ritkuló publikációs lehetőségek miatt, az amerikai álomban bízva New Yorkba költözött feleségével. A tengerentúlon azonban eleinte nem találta a helyét, stílusa és látásmódja nem illett az amerikai magazinok steril világába, a hazatérést azonban ellehetetlenítette a háborús helyzet eszkalálódása és a zsidóüldözés. Erzsébetnek újfent megkerülhetetlen szerepe volt férje pályájának alakulásában, nélküle bizonyosan elhaltak volna Kertész művészi ambíciói.
