Koncz Gábor élete egy hajszálon múlt, ezért örökké hálás lesz

Példaértékű életműve, pártalan alakításai, generációk számára meghatározó munkássága elismeréseként Kossuth-nagydíjat vehetett át március 14-én Koncz Gábor. A 86 éves színművésszel felidéztük pályája legfontosabb mérföldköveit, elmondta, mit tart az ember legfontosabb képességének, mesélt arról, hogyan mentette meg Agárdy Gábor életét, és az is kiderül, mit írt Páger Antal a szövegkönyvébe.

– Átvehette a magyar kultúra művelésének és ápolásának elismeréséért járó legmagasabb magyar állami kitüntetést. Van önben egyfajta számvetés, összegzési vágy? Végiggondolta a pályáját?

Fotó: Polyák Attila

– Igen, de ez a leltár már régebben is megvolt. Több mint háromszáz filmben szerepeltem. Tavaly Gyürey Vera, a Filmarchívum egykori igazgatója azzal lepett meg, hogy megkaptam ezeket DVD-n. Amikor az ember fiatalon forgat, nem is gondol arra, hogy megmaradnak-e a művei az utókornak, és tessék, most itt van a munkásságom több száz DVD-n.

– Visszanézi magát a filmekben? Elemzi a játékát?

– A Duna Televízió megtisztelt azzal, hogy levetítették pár filmemet a hétvégén, köztük A törökfejes kopját, valamint a Gyula vitéz télen-nyáront, de május végétől A névtelen vár című hatrészes filmsorozat is látható lesz a csatornán. Ha az ember odakapcsol, persze egyből visszahelyezkedik a miliőbe, tudja, mit szúrt el vagy mit csinált nagyon jól. De mindig tisztában voltam az értékeimmel, a képességemmel, így nem ér meglepetés.

– Mik jelentettek szakmai mérföldkövet akár a filmes, akár a színpadi pályáját tekintve? 

– Nagyon szeretem az olyan kalandfilmeket, mint a már említett Gyula vitéz vagy A dunai hajós, mert ezekben az alkotásokban lényegében magamat kellett adnom. De ami talán az egyik legfontosabb mérföldkő, az Fábri Zoltán Fábián Bálint találkozása Istennel című filmje, mert ebben semmi mást nem kellett tennem, mint az őseimre és a hagyományainkra gondolni. Most is előttem vannak, itt élnek bennem. Soha nem tegeztem apámat meg anyámat, mert annyira tiszteltem, becsültem őket, és annyi mindent kaptam tőlük: legfőképp tartást és értékrendet. Méltósággal megöregedni, ez a legfontosabb képessége az embernek.

– Mikor kapta az első tapsot?

– Tizenkét éves koromban. 

Tudja, egy vers el tud dönteni egy egész életet. 

Mezőkeresztesen kiállítottak a gyerekkórusból, mert – nem titok – hamisan énekeltem. Nagyon el voltam keseredve, az iskolaigazgató viszont kárpótolni akart, és azt mondta, hogy a következő héten, március 15-én én szavalhatom el a községháza lépcsőjén a Nemzeti dalt. Nem aludtam azon a héten, olyan boldog voltam. Rettenetesen hideg volt 15-én, rajtam meg csak egy rövidnadrág volt, mégse fáztam, mert éltetett a gondolat, hogy nekem dolgom van ezzel a verssel, és még lesz is a jövőben. Ahogy Pestre kerültem, fölvettek a főiskolára, és 25 éven keresztül mindig én szavaltam a Múzeumkertben a Nemzeti dalt.

– Mit tart a legfontosabbnak ezen a pályán? 

– Azt, amit a Páger Antal írt a szövegkönyvembe, mikor együtt játszottunk. Egyszer egy próbaszünetben elvette a könyvemet, és beleírta, mi kell a színészethez: egészséges önbizalom, hitelesség, alázat. Én a főiskolát végeztem, ő meg akkor jött haza Amerikából. Nagyon tiszteltem és nagyra becsültem őt. Amikor forgattunk egy filmet Szibériában – Az élet szerelmesét –, és alá akarták velem íratni a szerződést, Páger fölment az igazgatóhoz, és azt mondta, hogy ez a fiatal gyerek egy ugyanolyan rangú szerepet játszik, mint ő, ne öregkorában fizessék meg, hanem most. Odamentem hozzá, megköszöntem neki, ő meg csak legyintett, hogy ne is beszéljünk erről. Olyanok ezek az életemben, mint a buszmegállók, ahol leszálltam, elidőztem, élményekkel, tudással, tapasztalattal gazdagodtam, majd újra felszálltam, és mindig ment tovább a busz, sosem robbant le. Az ember egyszerűen csak attól fél, hogy egyszer véget ér a munkássága. 

Nagyon szeretek élni.

– Volt olyan, amikor úgy érezte, hogy rossz helyen szállt le a buszról vagy lekéste?

– Nem. Mindig meggondoltam, melyik színházhoz szerződöm. Várkonyi Zoltán igazgatása alatt a Vígszínház társulatának tagja voltam, majd halála után Ádám Ottó hívására a Madách Színházba szerződtem. Mindkettejüket imádtam, csodálatos volt tőlük tanulni, nem volt olyan, amit ne tettem volna meg nekik, értük. Tele vagyok élményekkel, amik lehet, hogy másnak semmit nem jelentenek, de nekem meghatározóak voltak. Tulajdonképpen szerencsés és elégedett vagyok azzal, ahogy alakult az életem. Nemcsak mentális, de fizikai értelemben is.

Fotó: Polyák Attila

– Előnyös fizikai adottságaira mindig is épített a film, a veszélyes jelentektől sem riadt vissza. Könyvének címe is az, hogy Kaszkadőr nélkül.

Nem bírtam volna elviselni, hogy egy-egy ilyen jelenet előtt megvágják a filmet, és dublőr helyettesítsen. Minden jelenethez ragaszkodtam. 

Márianosztrán forgattunk, egy börtönből kellett szöknöm, leereszkedni összekötött lepedőkön. A sminkeslánytól tudtam meg, hogy kaszkadőrrel akarják megcsinálni, mert félnek, hogy lezúgok. Kérdeztem tőle, hogy mikor jön a kaszkadőr. Mondta, hogy másnap reggel. A diszpóm délre szólt, de én kimentem már kora reggel. Szegény kaszkadőrgyerek mászott volna ki az ablakon, én meg fogtam és visszahúztam. Mondom, öreg, majd egy másik filmben.

– Biztos szívbajt hozott a stábra. Nem féltették?

– Nem engem féltettek, hanem hogy nem tudják befejezni a filmet. Akkor még nem volt mesterséges intelligencia. Ha én felfordulok, a filmnek is annyi. Egyébként gyűlölöm, hogy ma már mindent meg lehet oldani technikailag. Belefáradtam a civilizációba.

– Nem volt izgalmaktól mentes A dunai hajós forgatása sem, mondhatjuk, hogy Agárdy Gábor életét akkor ott ön megmentette.

– A Vaskapunál forgattunk, negyven méter mély volt ott a Duna. Gabi, szegény, megcsúszott, beleesett a vízbe, és levitte egy örvény. Az egész stáb bénultan nézte a jelenetet, én utána ugrottam és kihúztam. Nem tudott úszni, én meg pontosan tudtam, mit kell csinálni, ha lehúz az örvény. Tizenegy-tizenkét éves lehettem, amikor apám megkért, hogy csutakoljam le a lovakat. Ott volt a Tisza olyan másfél kilométerre, mondom, a franc fogja lecsutakolni őket. Bevezettem a Tiszába a három lovat, aztán hirtelen elsüllyedtek, velem együtt. Belekapaszkodtam az egyiknek a fülébe, mert tudtam, hogy ha a lónak víz megy a fülébe, akkor elveszti az egyensúlyát és fölborul. Tudtam, hogy arra vigyázni fog. Így is történt. Úgy tanították, hogy az örvénnyel nem szabad ellenkezni, hanem hagyni, hogy vigyen magával, a harmadik körnél úgyis kidob a partra. A lovak ezt tudták, pedig senki nem tanította meg nekik. Szóval 

lehet, hogy Agárdy nekem köszönheti az életét, én viszont a lovaknak az enyémet. 

Gabi mindig keveset beszélt, amikor magához tért, akkor is csak annyit mondott, hogy hálájának jeléül majd kapok tőle egy gyönyörű ikont. Nagy becsben őrzöm azóta is.

– Jó helyen van az Újszínházban?

– Igen. Nagyon boldog voltam, amikor Dörner György és Csurka István meghívott az Újszínházba, mert 

ebben a teátrumban prioritást élvez a nemzeti érzés. 

Én tudom, hogy ezen a színes palettán elférnek a liberális eszmék is, de semmiképp sem a középpontban. Ők azt mondják, hogy internacionalisták, otthon vannak az egész világban, én meg nacionalista vagyok, és tudom, hogy csak Magyarországon vagyok otthon. Nagyon szeretem a bátor embereket, rengeteg hőst is játszottam, de gyáván nem lehet hősöket játszani. Visszatérve, különösen jóleső volt, hogy az első szerepem a Földindulás volt az Újszínházban, amit Páger játszott, amikor hazajött Amerikából. A Földindulásból tévéfilm is készült Pozsgai Zsolt rendezésében, amelyet tavaly több filmfesztiválon díjaztak, egyebek mellett Londonban, Párizsban és San Franciscóban. Az Újszínházban jelenleg két darabban játszom, Az élet kapuja és a Kabaré Parisianában címűekben. Emellett Dörner György íratott egy darabot, melynek hamarosan kezdődik az olvasópróbája.

Koncz Gábor 1938. július 8-án született Mezőkeresztesen. 1963-ban végezte el a Színház- és Filmművészeti Főiskolát. 1963–64-ben a Miskolci Nemzeti Színház tagja, 1964–65-ben pedig a Kecskeméti Katona József Színházhoz szerződött. 1965-től 1974-ig a József Attila Színház, 1974 és 1981 között a Vígszínház művésze. 1981-től 1992-ig a Madách Színház tagja volt, majd szabadúszóként játszott a Turay Ida Színházban, a Körúti Színházban, a Budaörsi Játékszínben pedig rendezőként is bemutatkozott. 2012-től az Újszínház tagja. Pályafutása során félszáz szerepet és több mint háromszáz filmszerepet játszott el. Kedvenc színpadi szerepe Molnár Ferenc Liliom című drámájának címszerepe és McMurphy alakja Ken Kesey Száll a kakukk fészkére című darabjában, emellett jelentős alakítást nyújtott mint Lucifer Az ember tragédiájában és mint Bánk bán Katona József drámájában. Filmjeinek köszönhetően lett országosan ismert, emlékezetes a szerepformálása a Hattyúdalban, A kőszívű ember fiaiban, az Egri csillagokban és a Honfoglalásban. Kossuth-nagydíjas, Kossuth- és Jászai-díjas, érdemes művész, a Magyar Filmakadémia életműdíjasa, a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja.