A mai mesékkel számtalanszor az a legnagyobb probléma, hogy a lányok átvették benne a hős fiak szerepét. A királykisasszonyok szupererővel bírnak, ha akarnak, Jégországot teremtenek, átkelnek hetedhét óceánon, miközben a fiú szereplők sokszor csak csetlenek-botlanak a történetben. Persze az sem volt feltétlenül egy jó példa, amit a régi mesékben olvashattunk, ahol a királylányokat adták és vették, apjuk kénye-kedvére kiszolgáltatva odaígérték legényeknek, többnyire ki sem kérve a véleményüket. Egyik szemlélet sem túl egészséges, és könnyen megfeküdheti a mesét hallgató gyermek és szülei gyomrát is.
A Kardcsiszár királyfi és Dalderű királylány című mesekönyv ebben a zűrzavarban teremt egyensúlyt és mutat egy olyan példát, ami követésre érdemes. Kezdjük ott, hogy a történet mindkét szereplő szemszögéből el van mesélve.
Megismerhetjük a királyfi és a királyleány motivációját, értékrendjét és döntéseinek folyamatát, miközben a legény épp egészségesen érzelmes, a leány pedig éppen megfelelően önérzetes.
Éppen annyira, hogy végül megtalálják az egymáshoz vezető utat. Mert végül is a legfontosabb, hogy a szerelmesek boldogan éljenek, amíg meg nem halnak. Nem igaz?
A két főszereplőnek köszönhetően megtudhatjuk, hogy az igazi örökség nem az arany, hiszen „a csillogó érméknél ezerszer értékesebbek a családi történetek, az emlékek”. A királyfi pedig
tudta, hogy nem egyszerűen feleséget akar szerezni magának, hanem olyan társat, akivel öröm lenne leélni egy életet jóban-rosszban: akit szerethetne, és aki viszontszeretné, és aki nem azért menne hozzá, mert kiszabadította egy sárkány fogságából, hanem mert megismerte őt, és úgy tartaná, hogy kiérdemli a szeretetét.
Mindezek mellett a történetben helyén van kezelve a házasság, a hagyományok fontossága, és nincs szerecsenmosdatás. Az ördög is az, ami, vagyis maga a főgonosz. A szerzők – Limpár Ildikó irodalomtanár, egyetemi oktató, az ifjúsági fantasztikus irodalom szörnyeinek kutatója és férje, Limpár Péter történész, társasjáték-tervező, forgatókönyvíró – nem akarják azt mondani, hogy a pokol ura valójában jó, csak nem értették meg gyerekkorában, és amúgy is a világ a „csúnya”. Nem, ebben a történetben a gonosz tisztán és erőteljesen kirajzolódik, és azt is tudjuk, hogy minden baj az ő cselszövéséből eredeztethető.
Ez a mesekönyv csak jóra tanítja a gyerekeket
Ez a meséskönyv hagyományra, tisztességre és szeretetre tanít. Ezeknek az értékeknek a tiszteletével, nem lehet elég korán felvértezni gyermekeinket, hiszen mindannyian látjuk, hogy a nagyvilág identitásválsággal küzd.
Erőszakosan megpróbálják ránk erőltetni a woke-ideológiát, kultúraváltást szeretnének elérni. A mai fiatal generációk erős gyökerek nélkül elbizonytalanodhatnak és elkezdhetnek olyan mintákat követni, amelyeknek semmi közük a Kárpát-haza, a magyarság hagyományaihoz.
„Azonban azt se szabad elfelejtenünk, hogy a hagyományaink életben tartásához elengedhetetlen a korszerűség” – írja a mesekönyv utószavában dr. Margittai Gábor, a Magyar Összetartozás Intézetének igazgatója. És egyet tudunk vele érteni ebben, mert a szó legjobb értelmében vett korszerűsítés valóban elengedhetetlen ahhoz, hogy a mai gyerekekhez eljussanak a régi értékek és történetek. Erre a törekvésre egy jó példa a Kardcsiszár királyfi és Dalderű királylány, ami nemcsak történetvezetésében, hanem nyelvezetében és a Digitális Legendárium grafikusai által megalkotott pazar képeknek köszönhetően is teljesíti ezt.
