A bunraku-technikában a bábokat mozgató színészek nem a paraván mögött dolgoznak, végig láthatóak maradnak. Ez nemhogy nem okoz fókuszvesztést, hanem tovább erősíti az előadás hatását. A tragikum bábos megjelenítése megrendítő erejű, miközben a báb és a mozgató viszonyának folyamatos átalakulása a történet szerves részévé válik. Ahogy a szereplők egyre inkább elveszítik a kontrollt saját életük és döntéseik felett, úgy lazul fel a báb és a színész közötti kapcsolat is. A forma tehát nem pusztán illusztrálja a történetet, inkább önálló jelentéshordozóként kezd működni. A darab legnagyobb teljesítménye talán éppen az, hogy a színpadi eszközök sosem öncélúak: minden elem ugyanazt a kérdésfelvetést erősíti. A történet súlya így nem a színpadon, hanem fokozatosan a nézőben teljesedik ki.
A Semmi 2.0 nem akarja megmondani, van-e értelme az életnek, és nem is próbálja feloldani Janne Teller regényének dilemmáit. Ehelyett teret nyit a gondolkodásnak. Ezt a célt szolgálja az előadáshoz készült oktatási segédanyag is, amely a látottak megbeszélését és továbbgondolását segíti, így a tapsrend sem lezárásként hat, hanem egy beszélgetés kezdeteként.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!