A Velencei-tó múltja tele van meglepetésekkel

Visszahúzódó víz, kiszáradó nádasok, repedező meder. Az utóbbi években a Velencei-tó kapcsán leginkább ezek a képek kerültek a hírekbe. Hogy ez átmeneti állapot vagy egy hosszabb folyamat része, azt csak az idő dönti el. Ha viszont tudni akarjuk, mi került veszélybe, meg kell ismernünk a tó változatos múltját.

Forrás: fortepan/Tóth Katalin

Szintén ehhez a vidékhez kötődik Vajda János, akinek Nádas tavon című versében a nádas a csend, az elmúlás és az emberi lélek jelképeként jelenik meg. Gárdonyi Géza pedig szülőhelye, Agárd nevét választotta írói nevéül, ezzel is megőrizve kötődését a tóhoz. 

A Velencei-tó sajátos fényei, a sekély víz tükröződései, a nádasok grafikus vonalai és a Velencei-hegység gránitsziklái festőket is megihlettek. Bár nem akadt egyetlen olyan meghatározó alkotója, mint a Balatonnak Egry József, a táj újra és újra visszatért a magyar tájfestészetben. A természetrajongók és a művészek tehát hamar felfedezték a tó különleges világát – a kirándulókra azonban még várni kellett. 

Hogyan lett a Velencei-tóból üdülőhely? 

A 20. század elején a Velencei-tó partján még nem napernyők sorakoztak, hanem szénaboglyák és legelésző marhák. A tó körüli falvak lakói halásztak, nádat arattak, földet műveltek. A századforduló azonban lassan új világot hozott. Előbb a módosabb birtokosok felállítottak egy-egy egyszerű öltözőbódét a parton és néha csobbantak egyet a vízben. Majd a vasúthálózat kiépülésével a főváros polgárai is felfedezték, hogy alig egyórányi távolságban olyan tó várja őket, amelynek vize sekély, gyorsan felmelegszik és egészen családias hangulatban lehet itt pihenni. 

Az első vendégek még szerény körülmények között nyaraltak. A falusi házakban béreltek szobát, maguk főztek, esténként pedig a helyi vendégfogadóban vagy kocsmában találkoztak. A vasútállomások falára kifüggesztett hirdetések mutatták, melyik háznál akad kiadó szoba. A tóparton ekkor még alig volt kiépített infrastruktúra, a természet sokkal erősebb volt, mint az ember. Az igazi fordulatot az első világháborút követő évek hozták. Trianon után az ország elveszítette tengeri kijáratát és számos korábbi üdülőhelyét. A Balaton felértékelődött, de egyre többen kerestek megfizethetőbb nyaralóhelyet. Ez lett a  Velencei-tó.

Trianon után kezdődött a Velencei-tó aranykora 

Az 1920-as években vállalkozó kedvű birtokosok felismerték azt, amit korábban csak kevesen láttak meg: a tó nem csupán természeti érték, hanem jövőbeli üdülővidék is lehet. Megindultak a parcellázások, sorra alakultak a fürdőegyesületek, megszülettek az első tudatos fejlesztések. Egy velencei lakosnak, Hajdu Gézának köszönhetően 1923 nyarán megnyílt Velencefürdő első, valóban korszerű strandja. A korabeli tudósítások szerint parkosított part, öltözőkabinok, vendéglő, fedett terasz, táncparkett és rendszeres cigányzene várta a vendégeket. A tó vizének gyógyhatását is kihasználó strand hamar nemcsak fürdőhellyé, hanem társasági térré is vált. Nyaranta vízi ünnepségeket rendeztek, feldíszített csónakok úsztak a tavon, este lampionok fénye tükröződött a vízen, a vendégek pedig hajnalig tartó táncmulatságokon búcsúztatták a napot. A Velencei-tó ekkor kezdte kialakítani saját nyári kultúráját – szerényt, családiasat és éppen ettől szerethetőt.

A fejlődés azonban nem zajlott feszültségek nélkül. A nyaralók és a helybéliek sokáig ugyanazt a partot használták, csak egészen más célra. Ahol a városiak napozni szerettek volna, ott a gazdák még marhát itattak vagy nádat vágtak. Meghökkentő látvány, hogy néhány méterre az első fürdőzőktől egykor még állatok legelnek a víz szélén. Két világ találkozott itt: a hagyományos falusi gazdálkodásé és a modern szabadidő-kultúráé. Mégis, éppen ebből a találkozásból született meg az a sajátos tóparti hangulat, ami a Velencei-tavat máig megkülönbözteti a Balatontól. Itt sokáig minden kisebb léptékű maradt. 

Velencei-tó 1944-ben (kép: fortepan/Rosta László) 

A szocializmus idején lett a Velencei-tó tömegek nyaralóhelye 

A második világháború idején a tó környéke hadszíntérré vált, számos nyaraló megsérült vagy elpusztult, a frissen kiépített infrastruktúra jelentős része odaveszett. Az újjáépítés hosszú éveket vett igénybe. Az igazi átalakulás az 1960-as és 1970-es években következett be. A mederszabályozás, az új zsiliprendszer, a partfalak kiépítése és a feltöltések nyomán megszületett az a Velencei-tó, amelyet ma is ismerünk. Új strandok, kempingek, csónakkikötők, üdülők és vállalati nyaralók épültek. Sokak számára máig ez jelenti a Velencei-tavat:

• zsúfolt vasárnapi vonatok;
• gumimatracok;
• lángos illata;
• sekély vízben pancsoló gyerekek;
• első úszások;
• kerékpározás a tó körül.

Mi lesz a Velencei-tó jövője?

A halászok és nádvágók tavából előbb a költőké, majd a természetjáróké és a nyaralóké lett, miközben minden korszak újabb réteggel gazdagította, de egyik sem írta felül a korábbiakat. Ma ismét fordulóponthoz érkezett. A klímaváltozás, az egyre gyakoribb aszályok és a vízgazdálkodás iránya kérdésessé teszi a tó öngyógyuló képességét. A Velencei-tó jövője már nemcsak a természet szeszélyén múlik, hanem azon is, hogy megértjük-e, milyen értéket őrzünk.