Bartók Béla emigrációjának politikailag korrekt története

A kommunisták és a mindig is „haladó” marxisták belezavarodtak az általuk felépített idilli Bartók-képbe.

Bartók Béla, a XX. század világhírű magyar zeneszerzője a zongoránál. A művész 1945. szeptember 26-án hunyt el New Yorkban. A felvétel készítésének pontos dátuma ismeretlen. MTI Fotó: Reprodukció Fotó: -

Néhány év után azonban a kommunisták és a mindig is „haladó” marxisták kissé belezavarodtak ebbe az általuk felépített idilli Bartók-képbe. Méghozzá elég hamar. Az történt ugyanis, hogy közben a Szovjetunióban Sztálin kívánságára az állampárt kritikájának kereszttüzébe került néhány zeneszerző, köztük a világhírű Sosztakovics és Prokofjev. Az volt a vád ellenük, hogy „zenéjük zavaros, kaotikus, érthetetlen, nem szolgálja a szocializmus építésének hatalmas ügyét, és eltávolodtak a szocialista embertípus számára érthető és kívánatos zenei ízléstől.” Ma már fel sem tudjuk fogni milyen súlyos és fenyegető vád volt ez! Az itthoni csicskások erre ijedten észbe kaptak, nekik is kell valami hasonlót produkálni, nehogy baj legyen. 1949-ben már kiderítették, hogy Bartók valójában rossz útra tévedt, mert „polgári”, „burzsoá”, „dekadens” sőt „kozmopolita” zeneszerző, és még sőtebb, hogy zenéje ezért nem alkalmas a „dolgozó tömegek, a szocialista embertípus, a munkásosztály zenei nevelésére”! (szovjetből fordított korabeli idézet). A marxista zenetudósok megállapították azt is, hogy „nem lehet szemet húnyni afölött, hogy Bartók művészetében mély nyomokat hagyott a polgári zene romlott dekadenciája és formalizmusa, kora polgári hanyatló művészete”. Hogy mi a formalizmus, azóta se tudja senki, de jól hangzik. Hiába, a fejlett marxisták mindig mindent jobban tudnak. Ez a magasról jövő bolsevik kritika felért egy szellemi kivégzéssel. Ezek után Bartók egy csapásra megszűnt „haladni”, művei lekerültek a koncertek, a rádió – akkor még egyedülálló nagyhatalom – és az operaház műsoráról. Ez ilyen egyszerű volt. Színpadi művei közül leginkább a Csodálatos mandarin gerjesztette fel az elvtársak haragját. „Az egész mű tele van a polgári hanyatlásra annyira jellemző homályos, zavaros szimbolizmussal ” – írták. Hivatalosan is „hollywoodi giccsként” aposztrofálták a remekművet, méghozzá duplán, nemcsak zenéje, hanem a szövegíró, a „hírhedt” Lengyel Menyhért miatt is, aki azért volt hírhedt, mert a Ninocska című, a szovjetet kigúnyoló világsikerű Greta Garbo-film forgatókönyvét is ő írta. Elvtársak, ez már mindennek a teteje!

Ebben a légkörben villámcsapásként hatott, amikor 1956. június 1-jén hosszú vajúdás után, mintegy a hatalom nagy engedményeként, újra színre kerülhetett az operaházban A csodálatos mandarin. Abban a helyzetben az előadás túlmutatott önmagán. Személyes örök élményként őrzöm a nézőtér fojtott, izgatott légkörét, majd a kirobbanó tomboló sikert, a véget nem érő tüntetésszerű tapsvihart, amely ekkor már nemcsak a műnek, az addig letiltott Bartóknak és az egyedülállóan zseniális előadásnak szólt (Lakatos Gabriella, Vashegyi Ernő, Harangozó Gyula), hanem már vibrált a levegőben a forradalom tapintható előszele. Már ennek volt köszönhető a mű előadása is. Egy ország érezte, elég volt! Így nem mehet már tovább! Aztán mégis ment... De ehhez „baráti” szovjet tankok és az itthoni helytartók vérgőzös terrorja kellett.

És most nézzük meg közelebbről az „emigráns” Bartókot amerikai levelei tükrében, melyeket itthon élő Béla fiának írt. Néhányból idézek. Forrásom ifj. Bartók Béla Apám életének krónikája című műve (Zeneműkiadó, 1981).

Az „emigráló” Bartók házaspár tehát 1940. október 10-én utazott el. Pár héttel később, már 1940. november 4-én Bartók útlevél-hosszabbítási kérelmet nyújt be a New York-i magyar főkonzulátuson. Aznap kelt levelében többek közt ezt is közli fiával. 1941. február 12.: „Annyira búsulunk, hogy egyelőre még nem utazhatunk haza, bár az előkészületeket pl. olasz vízumszerzést megindítottuk már.” 1941. február 19.: „...elég komor gondolatokkal vagyunk tele. Hogyan lesz a jövő? Mikor gondolhatunk visszamenetelre...?” 1941. március 19.: „A koncertkilátások a jövő szezonra egyelőre szánalmasak.” 1941. június 20.: „A hangversenyélet annyira bizonytalan, hogy 1942 után haza kéne utaznunk akármiféle is a helyzet odaát.” 1941. szeptember 5.: „Az általános helyzet nem nagyon vigasztaló, nagyon is tartok attól, hogy jövő nyáron – és kitudja még meddig – nem lehet visszautazni.” Amerika közben belépett a háborúba. A magyar külképviseletek alkalmazottait hazarendelik. Az utolsó szalmaszál : 1941. december 15-én Bartók azonos szövegű levelet ír a washingtoni magyar követnek és a New York-i főkonzulnak: „Hogy én itt már eddig sem éreztem magamat jól, azt szóbeli közléseimből tudja. A megváltozott körülmények még nehezebbé tennék helyzetemet. Ezért ha csak mód van rá, haza kellene utaznom. Az utolsó lehetőség az volna, hogy a konzuli tisztviselőkkel együtt térnénk haza. Attól tartok, hogyha kitudja hány esztendeig kellene itt maradnunk, az számunkra katasztrofális lehetne.” Ez a terv, mint tudjuk, nem valósult meg. A zeneszerző 1945. szeptember 26-án egy New-York-i kórházban meghalt.

Zárszóként ifj. Bartók Béla szavait idézem: „Az az állandóan terjesztett legenda, mely szerint apám 1940-ben emigrált, nem felel meg a valóságnak. Hiszen akkor úgy tervezte, hogy csak egy évre utazik ki, mindenét itthon hagyta, és egyre ritkuló amerikai leveleiben állandóan kitért hazatérési szándékára, illetve annak nehézségeire.”

Ez tehát Bartók „emigrációjának” politikailag valóban korrekt története.