A nő, akit lovakkal tépettek szét

Hetvennégy évvel a második világháború vége után még mindig kínos óvatossággal fog az ember olyan riport megírásához, amelynek témája az 1945. február 11–16. között lezajlott budapesti kitörési kísérlet. Szerencsére még élnek emberek, akiknél hitelesebben senki sem tudná elmondani, mit tapasztalhatott egy civil a budai oldalon ezekben a napokban. Ilyen kortanúra bukkantunk Perbálon Bauerné Palányi Mária személyében, aki tizennégy évesen látta meg a háború legborzalmasabb arcát.

Bauerné Palányi Mária 14 évesen volt szemta- núja a februári harcoknak Fotó: Havran Zoltán

Kilencszáznegyvennégy december 24-én délelőtt, amikor a Budapest körüli szovjet ostromgyűrű már majdnem bezárult, a városlakók szürreális módon karácsonyi bevásárlásaikat intézték. November eleje óta megszokták a közeli ágyúzást, de legalább az angolszász légierő felhagyott a terrorbombázásokkal. A küszöbön álló apokalipszis azonban távolinak tűnt számukra.

Így volt ez a perbáliakkal is. A Lánchíd budai hídfőjétől huszonhat kilométerre, a Zsámbéki-medencében fekvő települést a háború utáni erőszakos „lakosságcseréig” svábok és tótok lakták, mindössze két magát magyarnak és egy zsidónak valló család volt a kivétel. A félig tót, félig sváb családból való Bauer Antalné született Palányi Mária akkor még csak 14 éves volt. Félárvaként anyai nagymamája és bácsikája nevelte, de új családjával élő édesapja és rokonai is mind falubeliek voltak. Kivétel nélkül gazdálkodók, borosgazdák, mesteremberek. Ő ma is Perbálon él lányával, teljes testi és szellemi frissességben. Az ostrom és a kitörés napjaira hetvennégy év távlatából is tökéletes pontossággal emlékszik.

– Szenteste délelőttjén tíz magyar huszár érkezett Szomorról – idézi fel Palányi Mária. – Bevezették lovaikat az istállónkba, ahol ellátták őket, a nagymamám pedig felkarikázott kolbásszal, szalonnával, kenyérrel és lila hagymával, valamint itteni borral kínálta meg a „vitéz urakat”. A valóban úriemberként viselkedő magyar katonák nem akarták összepiszkolni a tiszta szobát, felkérezkedtek a padlásra aludni pár órára, mielőtt szürkületkor továbbindultak Nagykovácsi felé.

Bauerné Palányi Mária 14 évesen volt szemtanúja a februári harcoknak
Fotó: Havran Zoltán

Az akkor 14 éves Marika felült az egyik katona mögé, elkísérte őket a malomig, ahonnan már csak a hegyen átvezető erdei utat kellett követniük. Visszafelé gyalogolt már, amikor feltűntek a falu határában a szovjetek. Harckocsival elöl, mögötte Katyusákkal (teherautóra szerelt rakétasorozat-vető) érkeztek a Zsámbék felőli úton.

– Ekkor az egyik udvarról két motoros magyar katona farolt ki, pánikszerűen próbáltak menekülni Piliscsaba felé, de az oroszok a harckocsiból tüzet nyitottak rájuk. Mindketten meghaltak, majd utánuk másik kettő is erre a sorsra jutott. Én ijedten szaladtam haza, de kisvártatva bejöttek hozzánk is az oroszok. Két szobánk volt, a nagyobbikból kizavartak minket. Behordták a málhájukat, pokrócaikat. Sokan voltak. Reggel felé hallottam a felnőttektől, mit csináltak mindjárt az első éjjelen.

Sok nő az ablakon kiugorva próbált menekülni, bele a téli éjszakába, isten tudja, hová, de elkapdosták őket. Én vékony, fejletlen kislány voltam még, szerencsére sem engem, sem a nagymamát nem bántották. De ettől kezdve minden este elmentek. Sejtettem, mit csinálnak, ami utólag bizonyossággá is vált. Amíg ott voltak áprilisig, megerőszakolták szinte az összes nőt, aki olyan életkorban volt.

Palányi Máriát még ma is felzaklatják az emlékek. Miközben mesél, kezét tördeli az asztalra terített csipketerítő alatt, majd remegve mutatja meg kevés megmaradt tárgyi emléke közül nagymamája portréját: jellegzetes kendős falusi nénike tekint ránk a fényképről, aki emberségből jelesre vizsgázott – mint megtudjuk később. Ahogy azt is, hogy az asszonyok megbecstelenítésén túl az oroszok a házakat is kifosztották. Náluk osztották el a lopott holmit egymás között.

– Ahogy ott válogatták az összehordott dolgokat, belestem a szobájukba, és felismertem a pap ruháját, meg másokét is. De volt ott mindenféle érték, ezüst, órák, hasonlók. 1945. február 11-én, a kitörés napján este az oroszok bezavartak minket a házba, és ránk parancsoltak, hogy nem jöhetünk ki. Nagy volt a harci készülődés. Nagymama éppen kelesztette a kenyeret a teknőben, másnap reggel vitték volna el a pékhez kisütni, de ezt sem engedték az oroszok, hiába könyörgött, hogy különben tönkremegy!

Éjszaka iszonyú lárma volt. Az ablakon át torkolattüzek, robbanások fényeit láttuk. A falu határában csata bontakozott ki, még másnap is tartott. Éjjel behoztak egy sebesült orosz katonát, aki meglepetésemre magyarul is tudott. A mi szobánkba került, így kikérdeztük. Azt mondta, „nagy baj van”. Tőle tudtuk meg, hogy a nagykovácsi erdőn keresztül és Tinnye felől is özönlenek a kitörni próbáló mieink, akik el akarnak jutni Szomorra, mert ott van az első német alakulat. Éppen nálunk állták útjukat. Éjjel hallottuk, hogy az oroszok rohamoznak: hurrá-hurrá! Utóbb tudtuk meg, hogy Perbálnál csak 16-17 ember jutott át a több ezerből.

Később Palányi Mária megtudta, János bácsikája – akit, német lévén, a Volksbundba soroztak be – szintén Szomorig verekedte át magát valahol. Onnan társával oldalkocsis motoron Sárisápra hajtottak, majd az utolsó percben menekültek Németországig. Ő a budapesti csata szerencsés túlélőinek egyike. A németeknél várta be a háború végét, munkát vállalt, aztán egy év múlva hazatért.

– Perbálon másnap reggel kilenc óra tájban csendesedett el a harc, ekkor kiengedtek a házból. Én csak azt láttam, hogy fönt, a pincesornál volt a németek és a magyarok arcvonala, a másik oldalon, a Szamár-hegyen az oroszoké. A falu határában lévő Békás-patak partja tele volt magyar és német halottakkal, de máshol is feküdtek elesettek, akiket a kertünkből is láthattam. Amint ott nézelődtem letaglózva, láttam, hogy megmozdult az egyik „holttest”. Intett, hogy menjek oda hozzá.

Nyilván sebesült volt, és segítséget kért volna tőlem. Sajnos ezt az integetést egy orosz, aki a ház falát támasztotta, szintén észrevette. Felemelte a puskáját, és messziről belelőtt a sebesültbe. A foglyokat nem kímélték. Volt egy 17-18 éves fiú. Szegénykém, ő csak egy levente volt, ma is emlékszem az arcára. Úgy kínozták, hogy órákon át mezítláb kellett állnia a hóban. Aztán hozzávágták a bakancsát, hogy menjen a többiekkel. Úgy tettek, mintha szabadon engedték volna őket. Futott szegény fiú is minden erejéből a temető felé, ott aztán már várták, és legéppuskázták valamennyit. A temetőben nyugszanak ma is.

Ezek a hadifoglyok még aránylag „olcsón” megúszták azzal, hogy golyót kaptak. Palányi Mária számára a legfelkavaróbb emléket mindmáig annak a fiatal nőnek az esete jelenti, akinek a példája nem egyszerűen idézőjelbe teszi a „népünket felszabadító dicsőséges Vörös Hadseregről” szóló legendákat. Esete ép ésszel egyszerűen felfoghatatlan.

– A csata másnapján feltartott kézzel közeledett egy magyar katonaruhában lévő nő, karján egészségügyi karszalaggal. Azt kiabálta, hogy „nekem jönni kellett!”. Az oroszok elfogták, elvitték a parancsnokukhoz. Ezek után többé nem láttam élve, de harmadnap az utolsó háznál, a patakban ott feküdt a széttépett holtteste, tanúja voltam. Az emberek, akik tudták, mi történt, azt suttogták, hogy rengeteg katona megerőszakolta, majd, hogy ne mondhassa el senkinek, a két bokájára kötöttek egy-egy kötelet, azok végére pedig két lovat. Még élt, amikor a lovakat ellenkező irányba elindították. Rettenetes kínokat élhetett át szegény! Állítom, ezek beteges, kegyetlen, elfajzott emberek voltak!

A többi fiatal nő, akiket az orosz katonák egyszerűen „csak” megerőszakoltak, szintén sok borzalmat élt át. Őket sokszor pincékbe vagy istállókba rángatták be megbecsteleníteni, de sokakat szervezetten vittek az erdőbe. Volt ott egy földbe mélyített állás, oda vitték ki legtöbbjüket Perbálról és a környékbeli falvakból. Két nőt is ismerek, aki teherbe esett, és ki is kellett hordania a gyereket. Az egyikük úgy várta haza a férjét a fogságból, hogy volt egy gyereke egy ismeretlen, aljas férfitól.

A perbáli ütközetben elesett holttestek közül az oroszok csak a sajátjaikat temették el. A magyar és német katonák elhantolását a helybéliekkel végeztették. Többségüket vagy a temetőben helyezték örök nyugalomra, vagy az erdőben, sokukat sehol.

Amikor a harcok végeztével kezdett ocsúdni az élet, a helybeli asszonyok gyalog, vállukon túróval, sajttal és más terménnyel megrakott batyuval indultak Budára, hogy kereskedjenek. A hegyi utakat róva még hónapokkal, sőt évekkel később is botlottak az avarból előbukkanó holttestekbe. Valószínű, hogy a budai hegyek földjében mindmáig százak nyugszanak jelöletlen sírgödrökben.

Vérfürdő a Margit körúton

Budapest 51 napig tartó ostroma a második világháború egyik leghosszabb helységharca volt. 92 ezer német és magyar katonából álló védősereg állt szemben 176 ezer szovjet és román támadóval. A Hitler által „Budapest erődnek” nyilvánított városból való kitörést a náci vezető többször is határozottan megtiltotta. Februárra a budai várnegyedre és annak közvetlen környékére visszaszorított védők helyzete tarthatatlanná vált. Ekkor a városparancsnok, Karl Pfeffer-Wildenbruch SS-tábornok elküldte utolsó táviratát a főparancsnokságra, amely a következő volt:

„1. Élelmiszerünket felhasználtuk, az utolsó töltény csőre töltve. Budapest védői választhatnak a kapituláció vagy a harc nélküli lemészárlás között. Az utolsó harcképes német részekkel, honvédekkel és nyilaskeresztesekkel együtt offenzív módon új harci és ellátási bázist keresek.

2. Február 11-én sötétedés beálltával kitörök. Kérek felvételt Szomor–Máriahalom térségében. 3. Fényjelzés: kétszer zöld = saját csapat. 4. Erők: németek 23 900, ebből 9600 sebesült; magyarok 20 000, ebből 2000 sebesült; civilek 80-100 000.”

Minden katona maga dönthette el, hogy vállalja-e a kitörést a Vártól 30-40 km-re nyugatra elnyúló német vonalakig. Szovjet jelentések szerint csupán hét-kilencezer fő indította meg a kitörést, más források szerint 14 ezer német, kétezer magyar katona, valamint 2500 hungarista és civil vett részt a tragikus kimenetelű kísérletben.

A kitörés első hulláma néhány harckocsival az élen a Széll Kálmán térre, majd onnan a Margit körúton, illetve a Szilágyi Erzsébet fasoron haladva próbált meg utat törni magának, de jelentős szovjet ellenállásba ütközött, így az összecsapás kaotikus vérfürdővé vált. Kisebb-nagyobb csapatok rögtönözve, alternatív útvonalakat keresve próbálkoztak, közülük február 12-e reggelére nagyjából 16 ezren jutottak ki a város környéki hegyekbe. Ők a dermesztő hideggel és vastag hóval is küszködve a legnehezebb helyzetbe akkor kerültek, amikor az erdőből kiérve nyílt terepen kellett átjutniuk a német vonalakig. Ez német adatok szerint nem egészen 800 főnek sikerült. Pfeffer-Wildenbruch kisebb csoport élén az Ördögárkon át próbált menekülni, de végül Budagyöngye környékén egy villában kényszerült megadni magát. A hegyekben bujkálók után a szovjetek hajtóvadászatba kezdtek. Az elfogott német katonákat jellemzően kivégezték, a magyarok hadifogságba kerültek. Becslések szerint a kitörésben részt vevők fele meghalt. A Várban lévő hadikórházban maradt sebesülteket ápolóikkal együtt lemészárolták. Az ostrom alatt és után a szabadon fosztogató szovjet katonák százezres nagyságrendben követtek el nemi erőszakot a városban talált nőkkel szemben. Több tízezer civilt hurcoltattak el kényszermunkára, ahonnan a többség csak évekkel később vagy egyáltalán nem jutott haza. A szovjet veszteség Budapest ostroma során mintegy 80-95 ezer fő volt, a román veszteség nem ismert.