Bud Spencer a gyerekszobámban, avagy a Facebook hatalma

Minden magyar gyermeknek joga van anyához és apához! Orbán Viktor mondta ezt még tavaly nyáron Tusványoson, a családok évében.

Szinte nincs olyan, aki ne tudna felidézni egy-egy szállóigévé vált mondatot Bud Spencertől Forrás: youtube.com

Hát nem sikerült eljutnunk oda.

A feleségem egyszerűen elhomályolta a gyerekeimet. Reggel még megvoltak, délutánra meg csak a nagy homály maradt belőlük.

Az indulásunk előtti délután arra kényszerítette telefonon az éppen a gyerekekkel bevásárló édesanyámat, hogy egy Miskolc melletti benzinkútnál adja át őket, mert én előző este bántalmaztam a fiamat. A dolog nem volt igaz, Jóanyám engedett a fenyegetésnek. Mint a rossz amcsi filmekben, olyan lehetett, amikor a gyerekek kényszeredetten szálltak be az autóba egy benzinkút parkolójában. Nesze neked Tisza, tiszavirág-életű lett a jog, az erkölcs, az esti beszélgetések, nekem nem maradt semmi, csak a hallgatás. Az örök életű.

Nem voltam ott, nem tudtak elérni, nem tehettem róla. Az asszony azt üzente, ha kezeltetem magam (hogy mire, arról nem volt szó), akkor esetleg beszélhetek velük, esetleg láthatom is őket. Akkor még nem tudtam, hogy nem lesz nyár, nem lesz őszi szünet, se karácsony, se semmi nincs, azóta se.

Erre biztos azt mondják, valamit csak el kellett követnem. Valóban bűnös vagyok, elkövettem egy nagy hibát. Bűnt. Féltő erélyességgel kütyüzés helyett olvasásra akartam kényszeríteni a fiamat. Pontosabban kértem. Aznap már több órája foglalt volt a füle, gondoltam, elég a kütyüzésből, a kütyünél előbbre való a család, még ha csonka is. Sőt nem átallottam azt mondani, aki nem olvas, hülye marad. Mostanában úgy érzem, hogy a Tízparancsolathoz digivilágunk applikált még egyet: Ne olvass! Gyerekeidet ne késztesd olvasásra!

Néha valóban őskövületnek, bűnös embernek, rossz apának képzelem magam: olvasásra akarom késztetni a gyerekeimet. Azt nem tudom, hogy milyen a kütyüzés, ugyanis hiába kértem, mutassák meg, hogy mi az, ami annyira a fülükre ragasztja a világot, de nem avattak be. Maradt annyi, hogy én őskövület vagyok. Csonkaapaként harcolok az ezercsápú digitális kígyóval, hogy aztán valaki fellőjön a felhőbe, és soha senki ne hívjon onnan vissza. (Azért még megjegyeztem, olvasás nélkül az ember csak csontváz marad, meg néhány rászáradt húsdarab. Nézzenek csak nyugodtan utána a kütyüjükön.)

Borzasztó, forró, döglött nyaram lett.

Vízi ösvények helyett maradt a négyes-hatos, vadkacsacsaládok helyett bámulhattam a családokat a villamoson, gyereken kütyü, gyerek kettőn kütyü, anya fején kütyü, apa fején kütyü. Szépek. Madárles helyett kilátás a trolimegállóra a negyedikről. Délelőttönként lesétáltam Sportért, kiültem a Timi presszó teraszára, kitöltöttem a napi tippmixemet. A Práter utcából lehet látni a Szabadság-szobrot, enyhe, friss benzinszagot hozott a Duna felől a szél. Aztán vissza másnapig a negyedikre, izzadt bennem a fájdalom. Régen megbántam már azt a kütyüügyet. Nem mentem sehova, valahogy rászoktam a Facebookra. Néztem, ki hol jár, olvastam, mit csinál. A presszó teraszán egy csaj épp a Dunáról jött, ingyen lehet fürödni a Kopaszi-gátnál az öbölben, nagyon finom a víz. Otthon néztem az ablakból a kiszáradt utcát.

A Kopaszi-gátra vágytam, a Dunára. Gondoltam, ezt a vágyamat én is közzéteszem. Utolsó megjelent írásomban, a Szerelemben, két öreg ember találkozik a folyóparton ötven év után, és a férfi valóra váltja régi, szerelmes ígéretét, amit tett a lánynak, felfekszenek a vízre, és lelebegnek a tengerig. Péntek délelőtt tizenegy óra volt, valami olyasmit írtam, hogy segítsen valaki, kimennék a Kopaszi-gátra, felfekszem a vízre, Mohácsnál hátha kifog valaki. Dunakömlődöt akartam írni, a válás után Pécs és Budapest között a gyerekekkel az ottani paksi halászcsárdában álltunk meg mindig ebédelni. Olvasni még nem tudtak, kikérték az étlapot, és mindig sellőt kértek. De most Mohács jobban hangzott.

Harangoztak, amikor kopogtak az ajtómon.

Két rendőr állt a folyosón. Egy alacsonyabb, körszakállas és egy fiatalabb, soványabb.

Miből gondolják, hogy én „öngyilkos akarok lenni a Dunában”? – kérdeztem. – És hogy találtak rám?

Kiderült, hogy valaki olvasta a bejegyzésemet, felhívta a rendőrséget, hogy most olvasta a fészbukon, hogy a Dunába akarom ölni magamat, segítsenek, hátha még nem késő.

Látják, itt vagyok, élek. Egyébként is, ha a Dunába akarnám ölni magam, miért a negyediken keresnek, miért nem a Kopaszi-gátnál? Éppen padlizsános lecsót készítek elő, és tippmixelek, megraktam az Ausztrália–Szíria-meccset döntetlenre. Kettőig fel kéne adnom, most dél van, fejezzük már be ezt az egészet.

Megértően hallgattak.

Egyébként is, önök szerint a Baross utca az öböl, és a gyógyszertár előtt parkoló furgon állóhajó? Aki öngyilkos akar lenni, az készíthet ugyan magának utolsó vacsorát, de nem fogja megrakni Szíriát. Minek, ha másnap úgyse tudja felvenni a nyereményt. Észrevettem, hogy veszélyes vizekre lebegtem.

Látják!? Itt vagyok. Élek. Vegyenek fel jegyzőkönyvet. Megígérem, hogy nem írok többet semmit a fészre, maradok a novelláknál, az úgyse jut el senkihez, ha eljut is, hosszabb a reakció ideje. Nem kell hozzá rendőr.

Meg kell várni a mentőt, mondta a szakállas, ő volt a rangidős.

Milyen mentőt, kérdeztem. Leraktam a még mindig nálam levő kést a laptop mellé. Felemeltem a kezem, körbefordultam, ahogy a filmekben szoktam látni. Látják, nem sérültem meg itthon. Semmi bajom. Aztán elmagyaráztam nekik a történetemet, a gyerekrablást, azt, hogy egy pszichiáter se akar kezelni, hiába könyörgök, hogy kell valami papír, azt mondják, semmi bajom, inkább írjak. Csak szerettem volna fürödni egy jót. Van dolgunk mindannyiunknak. Nekem Szíria, maguknak a nyócker, próbáltam oldani a kicsit abszurd helyzeten. Öngyilkosságnál meg kell várni a mentőt, be kell mennie a pszichiátriára. Nem tehetünk semmit. Már elindult. Nem lehet tudni, mikor ér ide. Lehet, hogy húsz perc, lehet, hogy egy óra.

Eddig a nagyobbik szobában álldogáltunk, össze van nyitva egy kisebbel, amelyet gyerekszobának használunk. Ne álldogáljanak, üljenek le, kinyitottam két széket. A kisebbik leült, a nagyobbik az ablakhoz állt, nézett ki az utcára.

Nézd csak, mondta egy idő után, ott megy a Bőröndös Zita. A kisebbik felugrott. Menjünk utána, hadarta. Nem lehet, mondta a szakállas, nem hagyhatjuk itt, és felém biccentett. Hívta a központot, körözött bűnöző előttünk, a Bőröndös Zita, itt van a Baross utcában, be fog fordulni a Szigony felé, küldjetek járőrt, mi nem tudunk menni, megfigyeltet őrzünk.

Zavartan álldogáltam. Én voltam a megfigyelt, aki miatt az utcán flangáló körözött bűnözőt, Bőröndös Zitát nem tudják elfogni. Szégyelltem magam, aztán elhessegettem a gondolatot, nem én, hanem a fészbuk a bűnös. Hát nem értik, hogy a rajta levő tartalom nem azonos a valósággal? Nem elég, hogy egy kütyü miatt bűnhődök, most meg a fészbuk miatt vagyunk bezárva. Én is, a rendőrök is. Menjenek utána nyugodtan, mondtam, megígérem, hogy nem szökök meg.

Nem lehet, mondta a fiatalabb, magát kell őriznünk.

A mentő csak nem jött. Vártunk.

Mit csináljak én két rendőrrel a lakásomban? A déli krónikának vége volt, tévézni csak nem fogunk, a kiszáradt utcát meg nézhetik eleget szolgálatban.

Olvassanak valamit, amíg megjön a mentő, mondtam, az csak nem baj. Olvasni csak szabad. A testesebb rendőrnek adtam egy Bud Spencer-könyvet. Olvasson egy kis Piedonét, nem olyan akciódús, mint a filmjei, de jó receptjei vannak. A fiatalabbnak meg adtam egy kis „hazait”, Pál Dániel Levente nyóckeres könyvét.

Ültem az íróasztalom előtt, néztem a gyerekszobában olvasó két rendőrt. Jólesett nézni, hogy olvasnak, miközben én az olvasás miatt bűnhődtem. Elvesztettem a gyerekeimet, mert szerettem volna, ha többet olvasnak.

Vártunk. Olvastak. Vártunk.

Végre megjöttek a mentősök, úgy két óra múlva. Megtörtént az átadás-átvétel.

Jó egy órát beszélgettem a klinikák pszichiátriai osztályán az ügyeletes orvossal, többnyire irodalomról, öngyilkosságról, fészbukról, arról, hogy a fészbuk nyújthat segítséget, de lehet gyilkos eszköz is. Karácsonykor és szilveszterkor megszaporodnak a segélykérések, parttalan vagy csak komolyan nem vett üzenetek.

A gyerekeimmel azóta se tudtam találkozni.

Most már betartanám a tizenegyedik parancsolatot.

És soha nem használnám a fészbukot.