A karoshi azért túlzás

Míg Japánban sokan belehalnak a munkahelyi túlhajszoltságba, a finneknél némely vállalatnál kötelező napközben egy órát aludni. Ázsia több országában kizsigerelik a dolgozókat, Dél-Európában a görögöket hajtják leginkább a főnökök. Mi a középmezőnyben vagyunk az évi 1761 órás munkaidővel.

Asszonyok tüntetnek férjük túlóráztatása ellen Sanghajban Fotó: REUTERS/Stringer

Európában nemcsak régiónként, hanem országonként is jelentős a különbség a munkára fordított valós idő között. Magyarország a Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet (OECD) 38 országot felölelő, a heti munkaórákat összegző listáján a középmezőnyben szerepel a heti 48 órás, éves átlagban 1761 órás munkaidővel. Ez pedig nem rossz eredmény, ha azt nézzük, hogy az OECD tagállamainak átlaga 1763 óra. Az európaiak közül egyébként a görögök dolgoznak a legtöbbet, évente 2035 órát. A másik végpont Németország, ahol ez az arány átlagosan 1363 óra. Míg a svájciak majdnem ugyanannyit robotolnak, mint az Egyesült Államok munkavállalói, addig az olaszok – éves szinten – már 29 százalékkal visszafogottabbak. Ez azért érdekes, mert Itáliában a fordított arányosság elve működik: átlag heti 35 óra munkával mégis negyven százalékkal jobb a termelékenységük, mint például a törököké, akik 48 órát dolgoznak hetente. Szintén 35 órás a munkaidőkeret Franciaországban, de a túlórák miatt a munkáltatói adóterhek jelentősek.

Asszonyok tüntetnek férjük túlóráztatása ellen Sanghajban
Fotó: REUTERS/Stringer

Meglehetősen rossz a helyzet a fejlődő országok közé tartozó Mexikóban és Costa Ricában, valamint Thaiföldön, ahol az éves óraszám jóval több, mint 2200. A fejlett ázsiai országok sem állnak jól az OECD szerint, itt Dél-Korea a listavezető, ahol 2070 munkaóra jut évente egy emberre. Az ország termelékenységének a növekedését várják attól, hogy a munkahetet nemrég 52 órára csökkentették. A döntés mögött azonban más gazdasági megfontolások is állnak.

A Szöul vezérelte államban sokan azért nem vállaltak gyereket, mert egyszerűen nem jutott idejük családalapításra. Ebben az országban egy átlagos alkalmazott évente 400 órával, azaz több mint két héttel dolgozik többet, mint például a brit munkavállalók. Ázsiában a munkaórák korlátozásának jogszabályi háttere meglehetősen hiányos, az országok 32 százalékának nincs erre vonatkozó törvénye, ahol pedig van, abban a hatvanat meghaladó heti óraszám szerepel. A Közel-Keleten tíz országból nyolc engedélyezi a hatvan óra feletti munkaidőt.

Munkaügyi szakértők szerint a legtöbb országban a probléma ma már nem a munkakultúrából ered, hanem a bizonyítási kényszerből.

A dolgozók egyszerűen ki akarnak tűnni a többiek közül, be akarnak vágódni a főnöknél, ezért korán érkeznek, és sokáig maradnak, ami kontraproduktív hatású. Pedig világszintű összevetésben semmilyen összefüggés nem tapasztalható egy ország produktivitása és az átlagmunkaórák száma között, vagyis a több munka önmagában nem növeli a bruttó hazai termék (GDP) értékét.

Mentális következmények

Japánban a statisztikai adatok nem mutatnak kiugró számot (1713 óra/év), ám mégis sokan túlhajszolják szervezetüket, depressziósak, gyakori az öngyilkosság is. A túl sok munka okozta halálra külön szavuk is van, a karoshi. Az áldozatok nem egyszerűen túlóráznak, hanem a végletekig elhanyagolják magukat, a családjukat és az alapvető testi szükségleteiket. A hivatalos megfogalmazás szerint akkor dolgozza „halálra” magát valaki, ha az azt megelőző hónapban több mint száz túlórája volt. A munkáltatók kizsigerelik őket, s ebbe – vagy ennek a mentális következményeibe – előbb-utóbb belehalnak. Az esetek száma az 1980-as években eleinte évi néhány százra volt tehető, ám napjainkban már több ezren lesznek évente a munka áldozatai – legalábbis ezt mondja a statisztika, de az igazság valahol tízezer körül lehet, mert a vállalatok igyekeznek elhallgatni ezeket a munkahelyi eseteket.

A halálba hajszolt dolgozók után a cégeknek nagy összegű kártérítést kell fizetniük, a probléma pedig annyira súlyos, hogy a kormány körülbelül húszezer dollárt fizet évente az áldozatok családjának kárpótlásul egy-egy tragédia után. Ám ez a munkaadókat mégsem akadályozza meg abban, hogy egy fiatal, energiától duzzadó, mindent feláldozó munkavállalóval kössenek új szerződést, és folytassanak mindent ugyanabban a tempóban. Jellemzően ez a hozzáállás az egészségügyben, a szállításban, az építőiparban s minden olyan területen megfigyelhető, ahol állandó a munkaerőhiány, így a dolgozókra sokkal több feladat jut, mint amennyit elbírnak.

Teaszüret a kínai Csungking ültetvényein. Az élet értelme?
Fotó: Reuters

A túlhajszoltságnak Japánban kulturális okai vannak. A második világháborús vereség után ők dolgoztak a legtöbbet a világon, munkamániások voltak. A férfiaknak ebben a korszakban életösztönt, céltudatosságot adott a munka, amelytől nemcsak anyagilag, de pszichésen is motiválttá váltak. Nem túlzás azt állítani, hogy a munka volt az élet értelme. A buborékgazdaság virágzása csúcsán körülbelül hétmillió ember – az ország akkori lakosságának öt százaléka – heti hatvan órát dolgozott. Ázsia egyik vezető gazdasági hatalmának a családpolitikája egy szülőre teszi a hangsúlyt: mégpedig az apára, a férjre, aki küzd és harcol, hogy fenntartsa az életszínvonalat.

– Persze vannak kivételek, egyre inkább érezhető, hogy Japán próbál felzárkózni a munkamódszerekben a nyugati világhoz. Korábban elképzelhetetlen volt, hogy egy férfi maradjon otthon a gyermekkel, és a felesége dolgozzon. Ma pedig akad erre is példa. Sőt egyre több munkahely biztosít bölcsődét és óvodát is, ám mostanra igencsak megcsappant a férőhelyek száma – avat be a részletekbe Pilisi Éva, aki a felkelő nap országába ment férjhez közel két évtizeddel ezelőtt. A németnyelv-tanárként dolgozó háromgyerekes asszony Tokió mellett lakik: férje napi két órát ingázik a munkahelye és az otthona között, Éva pedig háromszor egy héten napi négy órát utazik, ami igencsak kedvezőnek számít. Igaz, ők különleges helyzetben vannak, mert nem profitorientált nagyvállalatnál dolgoznak, ám ennek ellenére párja így is késő este ér haza.

– A sok túlórának, munka utáni teázásnak, sörözésnek az az oka, hogy itt a tradíciók még igencsak élesen élnek. Ha egy tízórás munkanap után a főnöknek vagy egy idősebb munkatársnak kedve támad „kimozdulni”, akkor természetes, hogy egy fiatalabb kollégája követi az étterembe vagy más szórakozóhelyre. A fiatalabb mindig alá van vetve az idősebb, magasabb rangú és nagy tiszteletben álló embernek. Ahhoz is hozzá kell szokni, hogy főleg a férfi diktál. Aki külföldiként a társadalmi konvenciókat képtelen megszokni, jobb, ha megszökik az országból.

Betanított pihenés

Éva állítja, a válások száma ugyan magas, de nem feltétlenül a munkaügyi nehézségek miatt. A nehézségekben a család idősebb tagjai segítik a fiatalokat, ha kell, pénzzel is.

– Az viszont nagyon gyakori, és szintén nehéz megszokni, hogy a multik szinte évente helyezik át dolgozóikat más-más városba. Ilyenkor még nehezebb a család helyzete, akad olyan, hogy a férfi csak kéthetente vagy havonta látja gyermekeit és feleségét, ha azok nem költöznek vele együtt – meséli az asszony, akitől magyarként nem kis alkalmazkodást kíván az, hogy férje országában élnek.

Mindezek tükrében világszerte egyre több cég és ország erre keresi a választ, és a túlóráztatás helyett próbálják megtalálni a módját, hogyan lehetne csökkenteni az alkalmazottak leterheltségét úgy, hogy közben a produktivitás emelkedjen. Egy új-zélandi cég például a sikeres tesztidőszak után teljesen átállt a négynapos munkahétre, mert tapasztalataik alapján a rövidített hét növelte a termelékenységet, és az alkalmazottak kevésbé voltak stresszesek. Finnországban pedig vannak olyan cégek, ahol szakemberek tanítják be a dolgozókat, hogy miként pihenjenek, meditáljanak, aludjanak hatékonyan a munkaidő alatt. Némely vállalatnál ugyanis kötelező az egyórás alvás napközben.