Viszlát a körtefa alatt!

Hogy miért körte? Azért, mert az almával már leszerepeltünk.

Kezet fogott az ember az ördögvel, minden nap ront valamit a világon, amit a Jóisten neki megteremtett, úgyhogy végül el es fogja rontani egésszen. Mert az embernek soha nem elég az, ami van, az ördög örökké üti egy lapáttal a seggit, hogy még szerezzen többet s többet. Úgyhogy az emberiség nap mind nap elpusztitt valamit a Fődön, s végül elpuszticcsa maga magát es. A régi öregek azt mondták, hogy végül olyan háború lesz, hogy aki megmarad, az egy kankós pácával mehet le es fel es, met élő emberrel sehol nem találkozik. Egy körtefa alatt megférnek mind, akik megmaradnak – mondja Tánczos Vilmos kolozsvári néprajztudós Elejtett szavak című könyvében a csíkszentkirályi Tánczos Simon, aki történetesen a szerző édesapja, s feltehetőleg ingatja is hozzá a fejét öregesen és szomorúan.

Ábel egyetértőleg bólogat olvasás közben, s valamiért úgy érzi, hogy ez a bizonyos körtefa nem állhat majd máshol, mint a Székelyföldön, még az is lehet, hogy éppen Csíkszentkirály határában. Már csak azért is, mert ha az emberiség egyszer majd arra kényszerül, hogy mindent elölről kezdjen, akkor azt ott lesz érdemes elkezdeni, mivel a székelységnek ebben immár nagy tapasztalata van.

És hát úgy tűnik, ama pillanat nincs is túl messze. Az ember a jelek szerint állja az ördögnek adott szavát (ha már az Istennek adottat megszegte). Már csak betyárbecsületből is. És ront, rongál tisztességgel mindent, ami a keze ügyébe esik, s mivel környezetében a munka oroszlánrészét elvégezte, most már önmaga ellen fordul – önnön társadalmát, annak megtartó szövetét tépi, szaggatja jobb ügyhöz méltó vehemenciával. Akaratlanul is visszaigazolva a mondást, miszerint akit Isten el akar veszejteni… Ábel ilyenkor a gyerekeire gondol, és valami olyasmit érez, amit Sztálingrád lakói érezhettek, amikor megpillantották a német előőrsöket. De nézzük csak, melyek azok a baljós jelek, amelyek hősünket e dicstelen lelkiállapotba hozták!

A kór egyik legfrissebb tünete Franciahonban ütötte fel a fejét. A jakobinusok méltó utódai, akik mára egy szép, csöndes és gyarapodó országot teremtettek maguknak, úgy gondolták, itt az ideje valami maradandót, világraszólót is alkotni az utókor számára. Körülnéztek, hogy mibe is foghatnának. Nem volt könnyű dolguk, mert a viszonyítási alap sem hétköznapi: a nagy elődök leszámoltak Istennel, az egyházzal, az arisztokráciával s egy füst alatt még vagy negyedmillió emberrel. Mi az, ami ehhez fogható? Kit lehet még a nyaktiló alá hurcolni? Megvan – csaptak a homlokukra –, a családot! Amúgy is régen ólálkodnak már körülötte hiénák módjára, hát most eljött a végső leszámolás órája.

Rögvest tervbe vették tehát, hogy – mint az élet megrontóját – száműzik a „père” és a „mère” fogalmát az iskolákból. Hogy amiként egykor Isten helyére a Legfőbb Lényt (az Észt – apropó, ő hol is van mostanság?), úgy ültetik majd az Apa és az Anya helyére a Szülő 1-et és a Szülő 2-t. Az ok: e két avíttá vált fogalom miatt a homoszexuális „házaspárok” (mitől is házaspár egy ilyen alakulat?) hátrányosan megkülönböztetve érzik magukat. A képviselők örömittasan szavazták meg az ötletet. Hát hogyne! Tolerancia, el- és befogadás, integráció, esélyegyenlőség, multikulti, teljes élet, Willkommenskultur – a nagy uniós lecsó minden összetevője benne van e javaslatban! Újra mi leszünk az élcsapat, Európa felvilágosult népei zabálni fogják, kivéve a magyarokat és lengyeleket meg néhány kelet-európai mitugrász népet, de hát ők sötétek, ki törődik a véleményükkel? Coki kurta! Az oroszok meg amúgy is Ázsia.

Persze azért a sötétben botorkáló magyarok kezét sem engedi el teljesen a Nagy Testvér. A romlottság hajszálerei messzire nyúlnak ám! Mert ha a magyar olvasó úgy gondolná, hogy ez atombombával felérő merénylet a család ellen, akkor a honi „kanyarjelző” hírportál rögtön megnyugtatja, hogy nem így van: „Szó sincs arról természetesen, hogy a módosítás támogatói megtiltanák a francia gyerekeknek, hogy anyának és apának hívják otthon a szüleiket. Az ötletgazda, Valerie Petit a vitában […] azzal indokolta a változtatás szükségességét, hogy még mindig számos hivatalos dokumentumon […] az anya és apa megjelölés szerepel.” Értjük, ugye: otthon, zárt ajtók mögött még létezhet apa és anya, de aztán kuss legyen! S ez is addig, ameddig. Meg a másik bicskanyitogató kifejezés, hogy: „még mindig”. Úristen, képzeljük csak el, 2019-ben még mindig az apa és anya megjelölés rondítja az űrlapokat! Nahát…

De nem jobb a helyzet az olasz csizmában sem. Velencében például a polgármester határozott közbelépéséig olyan mesékkel traktálták szegény nebulókat, amelyekben meleg pingvinpárok, leszbikus nyulak, vegyes etnikumú (!) kutyapárok és jegesmedvét örökbe fogadó kengurupár alkották a szereplőgárdát. Hát igen. Ez egy „kórszerű” mese. Gyomorforgató. Ábel úgy gondolja, ­Luigi Brugnaro polgármesternek egyszer majd mint antifasisztának állít szobrot a hálás utókor. Mert a fogalmak előbb-utóbb a helyükre kerülnek. Napjaink liberalizmusa pedig bekerül abba a fiókba, amelyben a történészek az emberiségnek hatalmas károkat okozó, eszement, erőszakos rendszereket tartják.

De ennek az ideje még nem jött el. S ha nem figyelünk oda, nem is fog. A veszély óriási. Züllött erkölcsű nábobok és hatalmas vagyonaik dolgoznak hasonszőrű kiszolgálóikkal karöltve azon, hogy megrontsák gyermekeinket. „Ma globális háború folyik a házasság tönkretétele érdekében. Nem fegyverekkel, hanem eszmékkel. Meg kell védelmezni magunkat az ideológiai gyarmatosítástól” – figyelmeztet Ferenc pápa is.

Ezt nem árt jól az eszünkbe vésnünk. És azt is, hogy az a hideg, amelyet a hátunkon érzünk, az már a fal. Hátrálni nincs hová. A normalitásból feladni szemernyit sem lehet anélkül, hogy nyakunkba ne szakadna az őrület. Tisztában kell lennünk azzal, hogy a szexuális szokások közjogi érvényesítése nem emberi jog. Sőt. A gyermekeink védelme viszont alapvető jog és kötelesség is egyben. Kötelességünk megvédeni őket a családokon ténylegesen és virtuálisan is élősködni akaró elvetemült embertársainktól. (Ténylegesen, mert valódi családok gyerekeihez akarnak hozzáférkőzni, és virtuálisan, mert a család fogalmát is igyekeznek a maguk hálószobájára szabni.) Itt nem lehet pardon, és nem lehet „csak”.

Persze Ábelnek nincs kétsége afelől, hogy a józan ész és az élet törvényei előbb-utóbb győzedelmeskedni fognak. Ha nem velünk, majd rajtunk. Ha mégis ez utóbbi történne, aki túléli, ne feledje: gyülekező a körtefánál!

Hogy miért körte? Azért, mert az almával már leszerepeltünk.