Alapfa

A Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja, aki székfoglalójának a „Peer Gynt életei az én életeim” címet adta. Az Ibsen-darab címszereplőjéhez hasonlóan kereste önmagát, sok utat bejárt, sok életet megélt. Színésznek született, de épített házat, templomot, dolgozott polgármesterként és színházigazgatóként. Zenél, két lemeze jelent meg, és a Neil Young Sétány nevű együttesével lép fel. Feleségével öt gyermeket nevelnek. Két évvel ezelőtt Az építő címmel készült róla portréfilm. Rátóti Zoltán nemrég Magyarország Kiváló Művésze lett.

A színművész szerint az egyetemet elvégző művészjelölteknek a nemzeti kultúra letéteményeseinek kellene lenniük. Fotó: Kurucz Árpád

– Az első évadban az igazgatói munka mellett az őrségi kis falut, Magyarföldet polgármesterként irányította…

– …mint utóbb kiderült, Kaposváron ezt nagyon rossz néven vették. Akkor nekem magától értetődőnek tűnt, hogy azt a feladatomat is folytatom, de csak egy évig bírtam párhuzamosan a kettőt.

– Miért lett polgármester, annyira ráért?

– Egyáltalán nem ezért. Előzőleg már sok mindenbe belefolytam a falu életében, fölfuttattuk a kulturális rendezvényeket, visszaállítottuk a falunap hagyományát, bevezettettük a csatornát és a gázt. Az előző polgármester nem vállalta tovább a falu vezetését, viszont azt sem akartuk, hogy amit közösen létrehoztunk, az más irányt vegyen. A kezdeményezésemre felépítettük a haranglábat, s amikor 2000-ben átadtuk, megfogant a következő ötlet, hogy azon a gyönyörű fennsíkon templomot is kellene építeni. Kilenc évvel később kezdődött el az építkezés, de addig rengeteg hullámvölgybe kerültünk. Többször teljesen reménytelennek tűnt az egész vállalkozás. Minden évben elindultam egyházi, civil és banki vonalon, hogy valahonnan pénzt teremtsek elő.

– Hogyan néztek az ügyintézők Rátóti Zoltánra, az ismert színészre?

– Az egyik minisztériumban azt mondták, hogy „ez egy intellektuális hevületben született gondolat”. Az egyházaknál mindenki bólogatott, hogy nagyon szép ötlet, de mit akar itt ez a civil? Nagyon sokan megbélyegeztek. Nem merték kimondani, de tudtam, hogy azt gondolják, feltűnési viszketegségem van, mindenáron föl akarom hívni magamra a figyelmet, azért találtam ki a templomépítést. Ezen elég hamar túltettem magam, mert tudtam, hogy nem így van, és nem vitatkoztam. Nagyon bíztam benne, hogy ha megtörténik az első kapavágás, onnantól valahogy beindul az építkezés. Bejött, igazam lett. Nagyon bátran elindultunk hét és fél millió forinttal. Az alapfaletételt 2009 pünkösdjén tartottuk, rá egy évre állt a templom. Ott voltam végig az építkezésen, reggeltől estig dolgoztam. Nagyon szép nyár volt. Három egyház püspöke szentelte fel a templomot. Az összköltség végül 35-40 millió lett, de ebben rengeteg társadalmi munka is volt, például a faluból elszármazott építési vállalkozó, Jakosa ­Attila a munkásokat fizette ki. Ha ő nem kerül képbe, akkor nincs ez a sikertörténet. Nemrég kaptam a jó hírt, hogy már együtt van a szükséges pénz a faorgonára, melyet nyáron szentelünk fel.

Az otthon vonzása

– Hat évig vezette a színházat, majd családi okokra hivatkozva felállt az igazgatói székből. Más oka nem volt a távozásának?

– Nem. Senki nem hitte el, hogy e miatt. Mindenki azt mondta, hogy ez jól hangzó fedősztori, és még hihető is. Felmértem a feladatokat, és rájöttem, hogy családunk elleni vétek lenne, ha vállalnám a színház felújítását is. Hozzáteszem, hogy imádok építkezni, és boldogan léptem volna Schwajda György nyomdokaiba, akinek példaértékű a konstruktív gondolkodása. Nemcsak a Nemzetit építtette fel, hanem több színházat is felújított. Sajnáltam, hogy nem tudok részt venni a felújításban, de Gergő fiam születésétől egyéves koráig hetente három-négy napot nem voltam itthon, ami miatt visszamenőleg is mardos a lelkiismeret. Emese születésekor tudtam, hogy én nem bírnám ki, hogy ne legyek a közelükben. Nagyon fontosnak tartom a családot, és minden nappal erősödik bennem, hogy helyes döntést hoztam. Kaposváron elvégeztem, amit nekem kellett, semmiféle hiányérzetem nincs. Vállalok mindent a hibákkal együtt. Nem zárom ki a lehetőségét, hogy a jövőben színházat vezessek, de jelenleg nem keresem az oda vezető utat, nem nézegetem a neten, hogy hol jár le az igazgatói pozíció. Az elmúlt két évben is megkerestek ajánlatokkal, de önmagam előtt válnék nevetségessé, ha elfogadnám, hiszen Mesi lányunk most lesz hároméves. Így is nehéz vidéki vendégszereplést vagy rendezést elvállalni. Lelkileg megvisel, míg nem vagyok itthon. Idén egy darabot, A nagymama című vígjátékot rendeztem Veszprémben.

„El tudok húzni egy szekeret”

– Többször volt tagja a budapesti Nemzeti Színház társulatának, ahová két évvel ezelőtt Vidnyánszky Attila igazgató hívta vissza játszani. Hogyan érzi magát most, és hogyan érezte magát az előző igazgatók idején?

– A legelső színpadra lépésem atyai mesteremnek, Schwajda Györgynek köszönhető. Talán a harmadik bemutató volt a Peer Gynt, melynek a címszerepét rám bízta. Ő indította el a darabot, de amikor bemutattuk, már más volt az igazgató. Jordán Tamás igazgatása alatt „játszogattam”, de éreztem, hogy nem vagyok az alapembere, nem keresett rám szerepet, azt kaptam, ami maradt. Alföldi Róbertnél is hamar kiderült, hogy nem számít rám, hiába éreztem, hogy „el tudok húzni egy szekeret” egész este. Az én fogalmaim szerint vannak egész estés színészek és epizodisták. Mind a kettő nagy érték, meg kell becsülni. Jelen állapotomban – nagyképűen – az egész estét betöltő színészek közé sorolom magamat. Ők ezt az igényemet soha nem elégítették ki. Megtűrtek, én meg nem tettem meg azt a szívességet, hogy felmondok. Kihasználtam az időt, újra elkezdtem zenélni, önálló esteket létrehozni. Nagyon meghatározó volt számomra az első időszak a Nemzetiben, most megint kezdem magam úgy érezni, mint akkoriban. Nemrég mutattuk be az Egy ember az örökkévalóságnak című darabot, melyben én játszom Morus Tamást. Már nagyon vágytam egy ekkora feladatra. Féltem is tőle, bár nem ez a jó szó, mert nem voltak álmatlan éjszakáim, inkább úgy mondanám, hogy folyamatosan izgalomban tartott. Egyszerű történetet mesélünk el, melyben nincs se akció, semmi, ami ma divatos, csak szó, szöveg, mégis nagy sikere van.

– Kapott csípős megjegyzéseket a kollégáktól, hogy otthagyta a kaposvári igazgatói székét, és beosztott színész lett a Nemzetiben?

– Nem poénkodtak, hogy „mi van, igazgatókám?”. Azt többen kérdezték, hogy akkor majd beleszólok, vagy fölülbírálom Vidnyánszkyt? Nem. Ha kíváncsi lenne a véleményemre, megkérdezné. Mielőtt igazgató lettem, színészként én is rettenetesen tudtam, hogyan kell színházat vezetni. Igazgatóként az ember jóval megfontoltabb, ráadásul rengeteg szempontot kell figyelembe venni.

– Sok műfajban ért el sikereket. Hogyan éli meg, ha kudarcot vall?

– Kezdő koromban nagyon szerettem volna filmsztár lenni, de ötvenkilenc évesen ki kell mondanom, hogy ez nem sikerült. Játszottam néhány jó szerepet, még főszerepet is, de nem kerültem be a filmes köztudatba, ami a mai napig hiányérzetet okoz. Annak örülök, hogy tévésorozatokban, olyan produkcióban, mint a Szomszédok vagy az Életképek, játszhattam. Hasonló minőségű munkákat most is boldogan vállalnék.

– Építő emberként mire a legbüszkébb?

– A családomra, a feleségemre és a gyerekekre. Rengeteget tanultam tőlük. Tudom, hogy nekem kell adnom, és mindenféle értelemben védelmet nyújtanom nekik. Így élem meg, bármilyen fennkölten is hangzik.