Feltámadás

Az időjárás nem látszott tudomást venni a tavaszról, a csípős szél hópelyhekkel sorozta meg azt a néhány embert, aki kimerészkedett a falu főterére.

Húsvétvasárnapi ételszentelés a székelyföldi Csíkszépvízen 2018. április 1-jén. A katolikus hívők a húsvéti sonkára, kalácsra, tojásra és a borra áldást kérnek Fotó: MTI–Veres Nándor

Kilencszáznyolcvanhét áprilisának közepén, nagyszombaton Ábel a tanári ablakából egyedül bámulta a kinti világot. Az időjárás nem látszott tudomást venni a tavaszról, a csípős szél hópelyhekkel sorozta meg azt a néhány embert, aki kimerészkedett a falu főterére.

A szombat akkor még munkanap volt, csak a két évre rá bekövetkező forradalom söpörte ki belőle a munkát. Már végzett a tanítással, és Julikára, a kolléganőjére várt, aki szintén a közeli városkából ingázott.

Húsvétvasárnapi ételszentelés a székelyföldi Csíkszépvízen 2018. április 1-jén. A katolikus hívők a húsvéti sonkára, kalácsra, tojásra és a borra áldást kérnek
Fotó: MTI–Veres Nándor

Ekkor a háta mögött nyílt az ajtó, és egy dörmögő hang kívánt jó napot – románul. Meglepődve fordult meg. Toma elvtárs állt a küszöbön, a megyei pártbizottság ateizmusért felelős propagandistája. Állítólag magyarként született, de a román szocializmus építésének hevében valahogy elfelejtette az anyanyelvét. Van ilyen, az ember feje nem káptalan.

Tulajdonképpen várható volt az érkezése, hiszen a húsvét Toma elvtársnak olyan, mint szőlősgazdának a szüret. Ilyenkor kell a legény a gátra. Ez a velejéig katolikus falu pedig kemény diónak bizonyult még e hírhedten kíméletlen ateistának is.

De nyilván nem adta fel. Kézfogás közben Ábel nem tudott elfojtani egy mosolyt, mert eszébe jutott a közszájon forgó történet, miszerint amikor Toma elvtárs első alkalommal végigment a falu főutcáján, egy vele szembejövő öregember, aki az öltözéke alapján (fekete nagykabát, fekete kucsma) valami papfélének nézte az idegent, tisztelettudóan ráköszönt, hogy: „Dicsértessék a Jézus Krisztus!” Nos, ahogy mondani szokás: innen szép nyerni.

Toma elvtárs udvarias társalgásba bocsátkozott vele, s egy adott pillanatban megkérdezte, hogy fiatalemberként mik a további tervei. „Magyartanár szeretnék lenni – mondta Ábel –, jövőre felvételizem az egyetemre.” Az elvtárs kelletlenül húzta el a száját: „Magyartanár?! Gondolja, hogy még öt év múlva is szükség lesz itt magyartanárokra?” „A gyerekeket mindig tanítani kell” – kerülte ki a választ kedvetlenül Ábel, mert érezte, hogy van igazság a másik szavaiban. Erdélyben a magyar nyelv évek óta a nagypéntekét élte.

A vég valóban nem lehet messze. „Mikor annyi szép tudomány van!” – próbálkozott ismét a másik. „Van” – nézte a padlót Ábel, felkínálva Toma elvtársnak a döntetlent. Nem tudni, elfogadta volna-e, mert megjelent az igazgatónő, és magával vitte. Ekkor Ábel lelkében is pilinkélni kezdett valami – a keserűség nagy, fekete pernyéi.

Egy óra múlva az országút szélén ácsorogtak Julikával, valamiféle járműre várva, mely hazaviszi őket. Busz ritkán érkezett, s akkor sem mindig fértek fel rá. A lány a háttérbe húzódott, Ábel vállalta magára a stoppolás kínos feladatát.

(A dörzsöltebbek éppen fordítva jártak el: a srác bújt el, és a lány integetett csábos mosollyal az autósoknak. A csapda hihetetlen pontossággal működött: az áldozatul esett sofőr csak akkor eszmélt rá, hogy átverték, amikor már mindkét utasa az autóban ült. A férfi elöl, mellette, a lány hátul. Ilyenkor már csak két teendője maradt: 1. a gázra lépni 2. magában megfogadni, hogy soha többé.)

Érdekes módon az ütött-kopott csotrogányok vezetői hamarabb megálltak, mint a csillogó-villogó járgányokéi. Ezúttal azonban csoda történt: fényes, fekete és ráadásul külföldi rendszámú Mercedes húzott félre, szemmel láthatóan azért, hogy felvegye őket. Boldogan rohantak az autó felé, s Julika közben odakiáltott Ábelnek: „Milyen nyelven beszélünk vele?” „Hát franciául” – vigyorodott el Ábel, de belül szorongást érzett. Fölöslegesen.

Az autó vezetője, egy rokonszenves külsejű, középkorú úr mosolyogva és ékes magyar nyelven fordult hozzájuk: „Hová-hová?” Mondták. Bólintott, és nekivágtak a mintegy húsz kilométeres útnak.

A férfi udvariasan érdeklődött, hogy mivel foglalkoznak, majd kérte, hogy meséljenek arról, milyen körülmények közt dolgoznak. Ők ketten az alig huszonévesek naivságával öntötték ki lelküket az ismeretlennek, hosszan ecsetelve többek között a magyar nyelv nyomorúságos helyzetét, az egyre sűrűsödő magyarellenes in­tézkedéseket meg az általános nyomort.

Amelyben Ceau­şescu Romániájában akkortájt nem volthiány. A férfi gondterhelten hallgatott, időnként bólintott, vagy feltett egy-egy kérdést. Néhány kilométerrel a cél előtt aztán hirtelen lekanyarodott az országútról egy földútra, be a fák közé. Mire megdöbbenhettek volna, így szólt: „Most kávézunk egyet.” Ők szótlanul néztek egymásra, de a férfi intett, hogy szálljanak ki.

A csomagtartóból termoszt vett elő, és kávétejszínt, majd műanyag pohárkákban felszolgálta nekik az italt. Igazi, finom kávé volt, amilyent régóta nem ittak. (Akkoriban teljes importtilalom volt, a becsempészett kávé kilójáért pedig egy havi fizetés összegét is elkérték.) Szótlanul kortyolgatták a nedűt, a férfi mosolygott.

Amikor végeztek, a Mercedes hátuljából két-két, spárgával átfűzött csomagot nyomott a kezükbe, az egyik iszonyatosan nehéz volt, a másik könnyű. „Egy kis olvasnivaló. Meg egyebek” – mondta, látva értetlenkedő arckifejezésüket. Megilletődve ültek vissza az autóba. Már újból az országúton robogtak, amikor Ábel dadogva kérdezte meg: „De ezt… ezt hogyan… háláljuk meg?”

A férfi komolyan nézett rá: „Erre nincs szükség. Vegyék úgy, hogy egy kis ajándékot kaptak az anyaországtól.” Ábel először hallotta ezt a szót, és nem tudott mit válaszolni. „Mi tudjuk, hogy sokkal többet kellene tennünk önökért – folytatta a férfi az utat nézve –, de higgyék el, a mai körülmények között ez nagyon nehéz.” Elhitték. A városban egy mellékutcában kiszálltak, a férfi kedvesen elbúcsúzott, és lelkükre kötötte, ne csapjanak túl nagy hírverést a történteknek.

Ábel úgy ért haza, hogy a cipője alig érintette a földet. A lakás már ünnepi tisztaságban ragyogott, anyja a sütést is befejezte. Persze ilyenkor tilos volt bármihez hozzányúlni, ami az ünnepre készült. Majd holnap. Hitetlenkedve hallgatták végig Ábel előadását, s ha a két pakk ne legyen ott bizonyítékként, ő maga is hajlott volna arra, hogy csak képzelődött. „Hogy mondta, kitől van?” – kérdezte az anyja. „Az anyaországtól.” Nézték egymást, és hallgattak.

Akkor Ábel elszánta magát, és felnyitotta a csomagokat. Az egyikben rengeteg anyaországi folyóirat, újság, könyv a legújabb kiadásokból, a másikban bakelitlemezek: magyar könnyűzene, versek.

Ezeket évek óta tilos volt áthozni a határon. Lelkesültségükben egymás kezéből kapkodták ki a kiadványokat. Ábel már éppen el akart vonulni az egyikkel a szobájába, amikor az anyja rászólt: „Várj egy percet!” S azzal bement a konyhába.

Amikor visszatért, egy tányér volt a kezében. A tányéron pedig felszeletelve gőzölgött a másnapi kalács.