Magyarnyelv-vizsga

Vajon ha nálunk bevezetnék az anyanyelvűeknek is a magyarnyelv-vizsgát (biztos nagyobb értéke lenne, mint a három hónap alatt teljesíthető lovárinak), hány ember tudná teljesíteni?

Most, hogy diákok tüntetnek a felsőoktatási felvételhez követelménnyé tett nyelvvizsga bevezetése ellen, és a kormányfő külföldi tanfolyamra küldi a kisebb gyermekeket, meg kellene végre állapodni abban, mi jó a magyarnak. Mert ezek szerint az nem, ha nyelvtanulásra kényszerítik, ennek ugyanis még a látszólag érdekelt fiatalok is ellenállnak. Nemcsak a tanórán, ahol magas óraszám mellett sem sok ragad rájuk, hanem már az utcán is.

Pedig, mint különféle felmérésekből kiderül, kétharmaduk el akar innen menni nyomban, ahogy elhagyta az iskolapadot. Ezek a felmérések nem kérdezik meg, mi végre indulnak útnak, mit szeretnének, főleg nem, mennyire érzik erre magukat felkészültnek, hiszen a posztmodern társadalom nem a holnapnak vagy a tegnapnak él. Csak a most és az itt számít. Tegyük hozzá sokadszor, hogy a fiatalok vándorlása, világfelmérése, tapasztalása, egyszóval felnőtté válási folyamata nagyszerű dolog, kár nem élni vele. Ezt csak azok nem értik, akik a felnőttkoruk hosszabb idejében be voltak zárva, és a piros útlevéllel a legmesszebb Burgaszba jutottak el.

Számtalanszor hallottuk már azt is, hogy az idegen nyelv nem tudása jellemzőbb a magyarokra, mint más európai népekre, és ezt a magyar alpáriság, elmaradottság, bezárkózási hajlam rovására szokás írni. És nem esik szó, vagy csak kevés arról, hogy az olaszok, a franciák vagy a spanyolok többsége is csak a saját nyelvén beszél. Ezt sok turista megtapasztalta. És vajon az angol kisdiákok mekkora lendülettel tanulják az idegen nyelveket? Az ő esetükben is nemzetközi hátránynak, alpáriságnak szokás nevezni az egynyelvűséget? De hát könnyű az angoloknak! Elég a személyi, felér egy angol felsőfokúval. Ha ezt bárki is igazságtalanságnak tartja, igaza van. A magyar joghallgatók épp most győzték le egy nemzetközi szakmai versenyen a Yale hallgatóit is, és ez igen nagy bravúr, hiszen nem egyenlőek a pályák és az esélyek. Egy magyar joghallgatónak előbb briliánsan meg kellett tanulnia angolul, aztán briliánsan jogászul, hogy végül jobban érvelhessen, mint a született yale-es.

Ha megfelelően értékelnénk a magunk nyelvtudását, ha nem tennénk úgy, mintha kizárólag magyarul tudni maga lenne a középkori ostobaság, akkor új szempontokat is elő lehetne hozni. Mint például a határon belüli kommunikáció javítását. Be lehetne például vezetni, sőt talán a felsőoktatásba belépés feltételeként meg is lehetne követelni a magyarnyelv-vizsgát. Lenne egy jó erős kis teszt nyelvtani feladatokkal, fogalmazással, írásos és hangzó szöveg értésével.

A felsőoktatásban ugyanis állítólag kötelező az írás, az olvasás, a szövegértés, a helyesírás. Legalábbis annak illene lennie. Mi sem illusztrálja jobban ezen ismeretek hiányát a diplomások között is, mint Kunhalmi Ágnes és Bangóné Borbély Ildikó nyelvtani ámokfutása – folyt és fojt közötti különbség. Bangónénak óvónői, Kunhalminak kommunikációs és politológusdiplomája van. Mint tudjuk, Kunhalmi e két diplomát nyelvvizsga hiányában hosszabb ideig nem tudta átvenni. Ha a felsőfokú magyarnyelv-vizsga is elég lett volna neki, hamarabb jutott volna a diplomához, és nem vált volna talán nevetségessé.

Vajon ha nálunk bevezetnék az anyanyelvűeknek is a magyarnyelv-vizsgát (biztos nagyobb értéke lenne, mint a három hónap alatt teljesíthető lovárinak), hány ember tudná teljesíteni? Ha bemeneti követelmény lenne, hányat vennének fel a felsőoktatásba? És hányan nem tudnák átvenni a diplomájukat? Nem csak politikusok.