Miss Austen bánata

A politikai korrektség elérte a XIX. század úri Angliáját.

Jane Austen hat regénye minden cukorfelhőben sétáló tinédzser álma. A fodrokba és empire ruhákba csomagolt romantika mellett tanultunk társadalomkritikát és tűpontos korrajzot a napóleoni idők Angliájáról, ahol a délutáni tea hőmérséklete fontosabb volt a borogyinói csatánál.

Megtanultuk, mi igazán angol, és kik az igazán angolok. Kit fogadnak délelőtt, mi illik délután, hova és kikkel szabad menni bálozni este. Ezeken az eseményeken az angol rózsák pirultak a gáláns dendik meghajlása közben. De egyetlen szalonban sem merült fel, hogy a résztvevők származása és bőrszíne eltérő lenne. Hollywood az #OscarSoWhite 2016-os botránya után alapvető változtatásokat vezetett be, ennek köszönhetően az idén minden korábbinál színesebb képet mutatott mind a jelölti, mind a nyertesi lista.

A politikai korrektség azonban a filmiparban is kezd túlburjánzani: elérte a XIX. század úri Angliáját.

Jane Austen a 90-es évek óta reneszánszát éli, szinte minden évre jut egy-egy újabb regényfeldolgozás, sorozat, hogy a számtalan 1800-as évek elején játszódó, Austen inspirálta romantikus regényt ne is említsük! Suzanne Allain egyike az Austent másoló modern írónőknek. Második regénye, a Mr Malcolm’s List (Mr. Malcolm listája) egy Austen-korabeli úrról és annak jövendő hitvesével szemben támasztott elvárásairól szól, illetve hogy amikor ennek a listának nem felel meg a regény egyik főszereplőnője, az milyen bosszút forral.

A Jane Austen Emmája és Oscar Wilde Az eszményi férj című művének stílusában íródott regény meséjét a Refinery29 filmesíti meg, de nem az Emma és Az eszményi férj stílusában. A szereplők ugyanis különféle rasszokból származnak, Mr. Malcolm fekete, a bosszúálló Julia ázsiai felmenőkkel rendelkezik, a szegény barátnő, Selina pedig indiai. Ahogy az őt játszó színésznő, Freida Pinto fogalmaz, a Refinery29 feldolgozása azt jelenti, hogy „nyitunk egy olyan világ felé, amely talán létezett is abban a korszakban”.

A főszereplőt alakító Sope Dirisu pedig többször hangsúlyozta, hogy a XIX. század elején is volt ázsiai és afrikai arisztokrácia Angliában, „csak úgy tűnik, ezt kiradírozták a történelemből”.

Lehet, bár hasonló bőrszínbeli eltérések nem jellemzik a korabeli irodalmat. Inkább bizonyos idegenkedés olvasható ki épp Jane Austen soraiból, amikor A mansfieldi kastélyban a nyugat-indiai állapotokról esik szó. A brit történelem egy félvér hölgyről ír, aki bizonyos mértékig a nemesség életét élhette. Dido Elizabeth Belle (1761–1804) Sir John Lindsay és egy afrikai rabszolganő gyermekeként született, de Lindsay nagybátyja, Mansfield grófja nevelte fel, azonban míg Lady Elizabeth, Mansfield lánya valódi arisztokratának számított, Dido inkább megtűrt rokon volt az előkelő társaság szemében.

Így a Mr Malcolm’s List történelmileg kevéssé pontos szereposztása megnehezíti a történet felhőtlen élvezetét. Kérdés, miért kell a történelmi hűséget feláldozni a politikai korrektség oltárán. Ráadásul az erőltetett sokszínűség újabb problémákat okozhat, hiszen míg Austen regényét olvasva a világ bármely kislánya képzelhette a szomszéd fiút – bőrszíntől függetlenül – Mr. Darcy helyébe, ha most megmondjuk, hogy Julia csak ázsiai, Selina pedig indiai szépség lehet, mit fognak szólni Kalkuttában a Julia-, Pekingben pedig a Selina-rajongók? Ők már nem is választhatnak, milyennek képzeljék kedvencüket?