Süllyedő paradicsom

A szállodában naponta jöttek, hogy bár all inclusive vagyunk befizetve, együnk mégis a másik étteremben, ahol egy étkezés fejenként 30 ezer forint.

Szálloda a tengeren. A vendégek elszigeteltek a helyiektől Fotó: Szakál László

A szigetcsoport 1965 óta független. Az angolok még a haditengerészeti bázist is kiürítették határidőre. Mivel szükség van olcsó, angolul jól beszélő munkaerőre, a térségből, a volt angol gyarmatokról, Indiából, Pakisztánból, Bangladesből, Srí Lankából érkeznek a legtöbben. A szigeteknek természetesen van saját nyelvük, a deveki, de ezt a turista úgysem érti.

A turista a reptérről a szigetekre utazik, így a helyi sajátosságokat nem is ismeri meg. Valószínűleg a döntő többséget nem is érdekli. Az elmúlt öt év gazdaságilag sikeres volt, de ebből a valóságban kevés jutott a lakosságnak. Mindenki mindent dollárban számol. A hivatalos nemzeti valuta a rufia. Ezt a turista akkor látja, ha tévedésből átváltja a pénzét. A valóságban a szállás, az étkezés, a kirándulások ára dollárban van megadva.

Amikor Marco Polo a szigetcsoportot felfedezte, az Indiai-óceán Virága nevet adta a szigeteknek, amely jól kifejezi, hogy aki ideérkezik, az álomutazáson vesz részt – csodálatos homokos tengerparttal, elképesztő kényelemmel. A főétkezéseknél a hal, a bárány és a marha a fő fogás, sertés, mivel muzulmán országról van szó, nincs. A szakácsok úgy tálalnak, ahogy a vendég kéri, a minőség kifogástalan, a mennyiség korlátlan. Rengeteg édesség áll rendelkezésre, ezek egy része az európaiaknak nem megszokott.

A szigetek tragédiája a magasság. A szigetvilág legmagasabb pontja 2,5 méter. Az összes sziget területe mintegy 300 négyzetkilométer, lakóinak száma 350 ezer fő. A szigetvilág bármikor elpusztulhat. A kormány, hogy erre felhívja a figyelmet, 2009-ben víz alatt tartott kormányülést.

Érdekes módon sokáig hallgattak a 2004-es cunamiról. A kár 400 millió dollár volt, a GDP 62 százaléka. A szigetek egy részét szabályosan letarolta az árvíz. A félelem egy újabb cunamitól nagyon nagy, de érdemben semmit sem lehet tenni ellene. Sokan úgy számolnak, hogy a szigetek bármikor eltűnhetnek örökre. Érdekes, hogy a szökőár máshogy hatott azokra a szigetekre, amelyeket széltében keresztülszelt, és máshogy azokra, amelyek a cunami vonalában voltak, és hosszában ment rajtuk keresztül az áradás.

Az ideutazás szinte kizárólag repülőgéppel oldható meg. Mivel az út indulástól a megérkezésig mintegy 24 óra, így sokan választják azt a megoldást, hogy félúton – Dubajban, Katarban, Isztambulban – megalszanak. Mivel a repülőjegyárakban nincsen túl nagy különbség, szinte mindenki kidolgozta a saját elméletét, hogy melyik a legkényelmesebb.

A Sun Island elérése is nagyon hosszú. Átszállással megérkezni Maléba, majd többórás várakozás után továbbrepülni egy kis géppel, rövid buszos utazás, végül harminc perc hajóval. A szigetek szépsége ezekért a kellemetlenségekért bőségesen kárpótol.

Javasolom az utat azoknak, akik egymással jól élnek, és akik nem élnek jól. Itt ugyanis csak egymással tudnak foglalkozni. Más lehetőség egyszerűen nincsen. Ide 99 százalékban párok és családok járnak nyaralni. A sziget több száz alkalmazottjából mindössze néhány a fiatal lány, akik a recepción dolgoznak, a többi öregasszony, akik többek között csoportosan szedik a lehullott faleveleket.

A sziget generátora termeli meg a szükséges áramot. Ez naponta átlag 8500 liter dízel igénybevételét jelenti. Az édesvizet sótlanító üzemben állítják elő tengervízből. A mosoda átlagosan 120 ezer liter vizet használ fel naponta.

A sziget vezetése azt tervezi, hogy az étkezéshez szükséges halmennyiséget saját flottájukkal fogják ki. Így az ellátás gyorsabb, frissebb és olcsóbb lesz. A szigeten épül egy új vízpalackozó üzem is, ahol az itt előállított édesvizet nem műanyag flakonokban, hanem újratölthető üvegekben fogják felszolgálni.

Ami nem tetszett: az egyik legismertebb nyugati utazási irodánál fizettük be az utat. Két éve még azzal fogadtak a reptéren, Maléban, hogy örülnek, hogy itt vagyunk, a repülőnk ekkor és ekkor megy tovább stb. Magyarul azt mondták el, ami a dolguk. Most csak egy dologra koncentráltak: fizessünk be azonnal fakultatív kirándulásokat, mivel ez után kapnak jutalékot. Kiábrándító volt.

A szállodában naponta jöttek, hogy bár all inclusive vagyunk befizetve, együnk mégis a másik étteremben, ahol egy étkezés fejenként 30 ezer forint. Legalább ilyen negatívum, hogy most már a teljes ellátás csak az olcsóbb helyi italokra vonatkozik, és egy szendvics a tengerparton 10 ezer forint. Külön kell fizetni a facsart gyümölcslevekért is, mivel már ez sincs benne a teljes ellátásban. Mindenki várja a borravalót, ez természetes. Ugyanakkor kicsit erőszakosabbak, mint voltak két éve, de ez még belefér. Meg sem közelítették azt az észak-afrikai mentalitást, hogy amíg nem kapnak annyi borravalót, amennyit elképzeltek, addig nincs a kirándulóbuszról leszállás… Pár éve még hetven dollár volt itt az egynapi teljes ellátás. Mára ez jelentősen megnövekedett.

A szigeteken sok magyar is nyaral. Mindenki jól érzi magát, de bevallották, hogy otthon török nyaralást mondtak, mivel a munkatársaik, barátaik féltékenyek és irigyek. Összességében az élmény felejthetetlen. Végigjártam a világ legszebb tengerpartjait. Brazíliában a Copacabanát, az USA-ban Floridát, Varaderót Kubában, Kenyát, az afrikai fürdőhelyeket. Zanzibár és a Seychelles-szigetek sem érték el ezt a minőséget. Semelyik sem vetélkedhet a Maldívval. Az élmény megmarad. A táj, a tengerbe nyúló pálmák, a tengervíz melegsége örök élményt nyújt. Persze nem tudom, meddig marad meg ez a földi paradicsom…