Lódarázs nyomkövetővel

Fémlábakon álló tarka konténerek adnak oltalmat egyenként húsz kaptárnak. Egy kaptáron 40 ezer méhecske osztozik. Az alájuk betolható utánfutóval rövid idő alatt menetkész a vándorméhészet.

– Rájár a rúd mostanság a méhekre és a méhészekre is – mondja. – Nem elég az atkaveszély, a mezőgazdasági kultúrák növényvédelme, a méhek tájékozódását megzavaró elektroszmog, a közeli erdőkben tanyázó lódarazsak támadásaival is küzdeni kell. Pedig ötven csapdával védjük a területet – mutat a közeli szilvafa ágán lógó alkalmatosságra.

Közelebb lépek, valójában egyszerű műanyag palack madzagon, oldalán, a nyak felett hüvelykujjnyi lyukkal. Alján gyanús folyadékban evickélnek a csapdába esett óriások.

– A csali alapja cukros víz, két másik elem a sör és az ecet, ez utóbbi azért, hogy a házi méhek ne menjenek bele, az elv akár a halászatban a varsa. Befelé könnyű az út, kifelé lehetetlen – biccent a csapdák felé Wagensommer József.

Körbesétálunk, a kerítésen, fákon, a melléképület verandáján ott függenek a vészterhes palackok. Napi több száz támadót fognak, de az utánpótlás szinte folyamatos. A csapda akkor kapcsol direkt üzemmódra, ha az első áldozatok tetemei oszladozni kezdenek. A lódarázs ugyanis falánk, de kényelmes, lusta ragadozó, szívesen falatozik elhullott társaiból is.

Miközben a méhek fennmaradását fenyegető veszélyeken sopánkodunk, valójában kevesen jutnak el az ijesztő végkifejlet víziójához. Tudósok, gazdászok évek óta kongatják a vészharangot, hogy a méhek eltűnése beláthatatlan, világméretű élelmezési katasztrófához vezetne. Gondoljunk csak a beporzatlan gyümölcsfák és más kultúrnövények terméskiesésére. Vendéglátóm műanyag vödörrel érkezik. Amit előhúz belőle, majd ötvencentis, jókora parasztkucsmát formázó gúla, felülete egyenetlen, akár a himlőhelyes arc.

– Ez egy lódarázsfészek – mutatja –, igaz, csak a csúcsa. Lovasok találtak rá a Zajgó erdejében egy odvas, villám sújtotta fában. Az alsó részt lehetetlen volt épségben kioperálni. Teljes magassága méter körüli lehetett. A lódarázs rendkívül veszélyes, egy meglett embert akár másfél napra ki tud ütni egyetlen csípés. A lovak szervezete különösen érzékeny, néhány szúrás már halált okozhat, és a feketeleves még csak ezután várható! Úgy 15 éve Marseille közelében bukkant fel néhány ázsiai lódarázs, valószínűleg egy hajórakománnyal érkeztek Európába. Robbanásszerűen szaporodtak, a fészkelőhelyek nehezen felderíthetőek.

Méhész barátom hosszú évekig volt a biatorbágyi gazdasági szakiskola igazgatója és tanára. Amit mond, tudományosan is dokumentálható. Az ázsiai jövevény – Vespa velutina – néhány milliméterrel kisebb európai rokonánál, de sokkal gyorsabb, agresszívebb, és erősebb a mérge. A francia méhészek döbbenten és tehetetlenül szemlélték, ahogy százas, ezres csapatokban rohanják meg a méhészeteiket. Némelyik állományt hetek alatt teljesen kiirtották. A franciák szó szerint tűzzel, vassal védekeztek. Az akciók hatékonyságuk ellenére komplikáltnak, drágának, hely- és munkaerő-igényesnek bizonyultak. Először is kiválasztották a leggyengébb méhcsaládot. Napnyugta után a csaliként szereplő kaptár fölé egy fémvázra sűrű szövésű hálókupolát feszítettek, egyetlen bejárattal. Éjszaka a teljes méhállományt zárt raktárakba szállították el. A hálókupola köré gyúlékony anyagot halmoztak fel. Amikor virradat után az ázsiai jövevények támadásba lendültek, s egyre nagyobb létszámban rontottak rá a jobb sorsra érdemes csali családra, lezárták a bejáratot, és felgyújtották a kupolát.

A vizsgálatok jelezték, hogy az idegenek roppant sebességgel terjeszkednek, kétszáz kilométert haladnak évente. A britek a csatorna átrepülhetetlenségében bizakodtak, a magyarok az Alpok fagyos gyűrűjétől remélnek oltalmat. Ám kiderült, a lódarázsrajok előtt nincs akadály, ripsz-ropsz a célországban termettek. Angliában a franciák máglyás módszerével szemben a technikát vetették be. Apró csipeket erősítettek az elfogott lódarazsakra, akár a házi őrizetes elítéltekre a nyomkövető bokaperecet. Így már jóval könnyebb a fészkelőhelyek felderítése és megsemmisítése. A Brit-szigetek után Belgium, Hollandia és Németország is a darázsövezet része lett. 2014-ben a Baden-Württembergi, majd a Würzburgi Egyetem biotanszéki kutatásai számoltak be hatalmas kártételekről a méhészetben. A németek, újabban pedig már a franciák is a nyomkövetős módszerrel küzdenek.

A szaporaság titka, hogy míg jámbor házi méhecskéink egyetlen uralkodónőt dédelgetnek élethosszig királyi pompában a kaptár mélyén elzárva, addig a Vespák odúiból tavaszonként több száz királynő rajzik ki, harcos amazonok módjára portyáznak, zsákmányolnak, ölnek, és egyre tovább költözve új családokat hoznak létre. Ám a parányi méhecskék néha győzedelmeskednek a gonosz óriással szemben. Rendelkeznek ugyanis egy különleges képességgel. Testhőmérsékletüket rövid idő alatt a kétszeresére, akár 42 fokra tudják emelni. Ha kellő számban vannak kaptárközelben, támadáskor belepik a betolakodót, szárnyaikkal, akár repüléskor, hatalmas ventilációt fejtenek ki, és percek alatt szinte megfőzik az ellenséget.

Hazai méhészetekben ez eddig nem észlelték az ázsiai jövevényeket. A spéci „koktél” amúgy egy magyar bakteriológus kutató, Rusvai Miklós felfedezése. A biai méhészek mindenesetre harcra készek, mint mondják, a palackok készenlétben állnak feltöltve „itókával”, egy viszont biztos, koccintgatás nem lesz. A jelenkor számtalan negatív, pusztító hatása ellenére a méhek még mindig élnek, bár a szakemberek szerint régen a kipusztult fajok sorában lenne a helyük. Valamilyen kivételes túlélőképességgel, például összetartással mégiscsak rendelkeznek. Mond ez nekünk, embereknek valamit?