Lódarázs nyomkövetővel

Fémlábakon álló tarka konténerek adnak oltalmat egyenként húsz kaptárnak. Egy kaptáron 40 ezer méhecske osztozik. Az alájuk betolható utánfutóval rövid idő alatt menetkész a vándorméhészet.

Napnyugtával feltűnés nélkül milliók hagyják el déli irányban Biatorbágyot, így az iharosi völgykatlant is. A biai méhészek kaptáraikkal a generációk óta kitaposott útvonalakon a déli határvidék felé veszik az irányt. Vannak méhcsaládok, amelyek zárt konténerben, teherautó-platón, mások „lakásukba” húzódva utánfutókon, de néhányan a „régi vágásúak” közül lovas kocsin. Iharos akácfáin még csak valami zöldes derengés mutatkozik, a Délvidéken viszont már mámorító mézes felhőkbe burkolódznak a ligetek. A milliós utaslétszám valóság, hiszen a Zsámbéki-medence országosan élen jár a méhészetek számát illetően.

Wagensommer József méhészete Biatorbágy talán legfestőibb fertályában, a Zajgó névre keresztelt hegyoldal aljában bújik meg. A hegyecske ormán évmilliók óta vigyázza a környéket a Nyakaskő. Méretét, formáját, mély barázdáit az idők kezdete óta a természet vésője alakította. Évszázados egykori présház a méhészet bázisa. A tanya rövid időre városi gazdához került, aki első ténykedésként elbontotta az 1800-as években faragott mészkőíveken nyugvó borpincét, a gödröt sárga földdel töltötte fel. Csupán néhány remekművű kőelem idézi a zöld gyepen a sóskúti kőfaragó mesterek igyekezetét. Akár egy kis szabadtéri tárlat.

Fémlábakon álló tarka konténerek adnak oltalmat egyenként húsz kaptárnak. Egy kaptáron 40 ezer méhecske osztozik. Az alájuk betolható utánfutóval rövid idő alatt menetkész a vándorméhészet. Megkapó a környék történelmi atmoszférája, itt mégis minden a praktikum jegyében történik. A melléképületben a mézpergető, a csillogó rozsdamentes tartályok, akár egy laboratóriumban, már a XXI. századot idézik. A kertben viszont rönkből ácsolt tölgyfa padon, kerek malomkő asztalnál ücsörgünk, mellettünk kis felhőkben jönnek-mennek a méhek, ügyet sem vetnek ránk.

Álmosító zümmögés a kora estében, erdőillattal Sóskút felől, ez valóban a béke szigete. A legközelebbi kaptárnyílás pihenődeszkájára megérkezik egy kis szárnyas munkás, hátsó lábainak finom szőrzetén jól látszik az összegyűjtött hamvas virágpor. Ebbe az idillbe szinte a semmiből hangtalanul lecsap a végzet. Jókora rovar, sárga-fekete csíkos potroha, felépítése darazsat formáz, csak éppen ez vagy tízszer nagyobb. Csupán másodpercekig látjuk. A vaskos fej két oldalán, mintha polírozott ébenfából lenne, félgömbölyű, fénylő fekete, dülledt szempár ül, telve gonoszsággal. Félelmetes rágóival egyetlen roppantással ragadja meg a kis dolgozó tarkóját, és eltűnik. Méhész barátom, József széttárja a kezét.

– Rájár a rúd mostanság a méhekre és a méhészekre is – mondja. – Nem elég az atkaveszély, a mezőgazdasági kultúrák növényvédelme, a méhek tájékozódását megzavaró elektroszmog, a közeli erdőkben tanyázó lódarazsak támadásaival is küzdeni kell. Pedig ötven csapdával védjük a területet – mutat a közeli szilvafa ágán lógó alkalmatosságra.

Közelebb lépek, valójában egyszerű műanyag palack madzagon, oldalán, a nyak felett hüvelykujjnyi lyukkal. Alján gyanús folyadékban evickélnek a csapdába esett óriások.

– A csali alapja cukros víz, két másik elem a sör és az ecet, ez utóbbi azért, hogy a házi méhek ne menjenek bele, az elv akár a halászatban a varsa. Befelé könnyű az út, kifelé lehetetlen – biccent a csapdák felé Wagensommer József.

Körbesétálunk, a kerítésen, fákon, a melléképület verandáján ott függenek a vészterhes palackok. Napi több száz támadót fognak, de az utánpótlás szinte folyamatos. A csapda akkor kapcsol direkt üzemmódra, ha az első áldozatok tetemei oszladozni kezdenek. A lódarázs ugyanis falánk, de kényelmes, lusta ragadozó, szívesen falatozik elhullott társaiból is.

Miközben a méhek fennmaradását fenyegető veszélyeken sopánkodunk, valójában kevesen jutnak el az ijesztő végkifejlet víziójához. Tudósok, gazdászok évek óta kongatják a vészharangot, hogy a méhek eltűnése beláthatatlan, világméretű élelmezési katasztrófához vezetne. Gondoljunk csak a beporzatlan gyümölcsfák és más kultúrnövények terméskiesésére. Vendéglátóm műanyag vödörrel érkezik. Amit előhúz belőle, majd ötvencentis, jókora parasztkucsmát formázó gúla, felülete egyenetlen, akár a himlőhelyes arc.

– Ez egy lódarázsfészek – mutatja –, igaz, csak a csúcsa. Lovasok találtak rá a Zajgó erdejében egy odvas, villám sújtotta fában. Az alsó részt lehetetlen volt épségben kioperálni. Teljes magassága méter körüli lehetett. A lódarázs rendkívül veszélyes, egy meglett embert akár másfél napra ki tud ütni egyetlen csípés. A lovak szervezete különösen érzékeny, néhány szúrás már halált okozhat, és a feketeleves még csak ezután várható! Úgy 15 éve Marseille közelében bukkant fel néhány ázsiai lódarázs, valószínűleg egy hajórakománnyal érkeztek Európába. Robbanásszerűen szaporodtak, a fészkelőhelyek nehezen felderíthetőek.

Méhész barátom hosszú évekig volt a biatorbágyi gazdasági szakiskola igazgatója és tanára. Amit mond, tudományosan is dokumentálható. Az ázsiai jövevény – Vespa velutina – néhány milliméterrel kisebb európai rokonánál, de sokkal gyorsabb, agresszívebb, és erősebb a mérge. A francia méhészek döbbenten és tehetetlenül szemlélték, ahogy százas, ezres csapatokban rohanják meg a méhészeteiket. Némelyik állományt hetek alatt teljesen kiirtották. A franciák szó szerint tűzzel, vassal védekeztek. Az akciók hatékonyságuk ellenére komplikáltnak, drágának, hely- és munkaerő-igényesnek bizonyultak. Először is kiválasztották a leggyengébb méhcsaládot. Napnyugta után a csaliként szereplő kaptár fölé egy fémvázra sűrű szövésű hálókupolát feszítettek, egyetlen bejárattal. Éjszaka a teljes méhállományt zárt raktárakba szállították el. A hálókupola köré gyúlékony anyagot halmoztak fel. Amikor virradat után az ázsiai jövevények támadásba lendültek, s egyre nagyobb létszámban rontottak rá a jobb sorsra érdemes csali családra, lezárták a bejáratot, és felgyújtották a kupolát.

A vizsgálatok jelezték, hogy az idegenek roppant sebességgel terjeszkednek, kétszáz kilométert haladnak évente. A britek a csatorna átrepülhetetlenségében bizakodtak, a magyarok az Alpok fagyos gyűrűjétől remélnek oltalmat. Ám kiderült, a lódarázsrajok előtt nincs akadály, ripsz-ropsz a célországban termettek. Angliában a franciák máglyás módszerével szemben a technikát vetették be. Apró csipeket erősítettek az elfogott lódarazsakra, akár a házi őrizetes elítéltekre a nyomkövető bokaperecet. Így már jóval könnyebb a fészkelőhelyek felderítése és megsemmisítése. A Brit-szigetek után Belgium, Hollandia és Németország is a darázsövezet része lett. 2014-ben a Baden-Württembergi, majd a Würzburgi Egyetem biotanszéki kutatásai számoltak be hatalmas kártételekről a méhészetben. A németek, újabban pedig már a franciák is a nyomkövetős módszerrel küzdenek.

A szaporaság titka, hogy míg jámbor házi méhecskéink egyetlen uralkodónőt dédelgetnek élethosszig királyi pompában a kaptár mélyén elzárva, addig a Vespák odúiból tavaszonként több száz királynő rajzik ki, harcos amazonok módjára portyáznak, zsákmányolnak, ölnek, és egyre tovább költözve új családokat hoznak létre. Ám a parányi méhecskék néha győzedelmeskednek a gonosz óriással szemben. Rendelkeznek ugyanis egy különleges képességgel. Testhőmérsékletüket rövid idő alatt a kétszeresére, akár 42 fokra tudják emelni. Ha kellő számban vannak kaptárközelben, támadáskor belepik a betolakodót, szárnyaikkal, akár repüléskor, hatalmas ventilációt fejtenek ki, és percek alatt szinte megfőzik az ellenséget.

Hazai méhészetekben ez eddig nem észlelték az ázsiai jövevényeket. A spéci „koktél” amúgy egy magyar bakteriológus kutató, Rusvai Miklós felfedezése. A biai méhészek mindenesetre harcra készek, mint mondják, a palackok készenlétben állnak feltöltve „itókával”, egy viszont biztos, koccintgatás nem lesz. A jelenkor számtalan negatív, pusztító hatása ellenére a méhek még mindig élnek, bár a szakemberek szerint régen a kipusztult fajok sorában lenne a helyük. Valamilyen kivételes túlélőképességgel, például összetartással mégiscsak rendelkeznek. Mond ez nekünk, embereknek valamit?