Szennyes szavak

Oly mocskossá lett a mindennapi, közéleti nyelvhasználat, hogy egyre inkább hasonlít az öntörvényű alpári kültelki grundok verbális nihiljéhez.

Forrás: MTI

Vannak velünk élő, egyre baljósabb jelenségek, amelyek ellen újra és újra tiltakozni kell, mert a beletörődésünket jelző legyintéssel, netán szellemi meghunyászkodással jövőnk alapjainak felfalásában lennénk cinkosok.

Kultúra és egyáltalán kulturált társadalmi kommunikáció nélkül ugyanis nincs az emberiségnek jövője. Ma viszont az emberi kommunikáció elszennyeződése alapjaiban fenyegeti kulturális hagyományainkat.

Oly mocskossá lett a mindennapi nyelvhasználat, hogy inkább hasonlít az öntörvényű kültelki grundok verbális nihiljéhez – hogy e grund harlemi, riói, moszkvai, pekingi vagy pesti, a kórtünet szempontjából édes mindegy –, mint egy tisztességes úriember vagy úriasszony békebeli nyelvi világképéhez.

Hogy miért gondolják az emberiségnek céltudatosan süketté s vakká nevelt tömegei, hogy az egyre primitívebb és alpáribb kommunikáció egyáltalán vezet valahová, én nem tudom. Azt viszont igen, hogy a tömegek vaksága miatt ez a szellemi és kommunikatív dekadencia mind kevesebbünknek tűnik fel, mondhatni, fájdalmasan „természetessé” lett.

E hatalmas szennyimmunitás a fő oka, hogy a közéleti erőteret sikerrel tematizálhatják fura politikusok fura fruskái, akik a köztársasági elnöknek „olvasnak be”, s ezzel máris médiaszereplővé avanzsálnak, csakúgy mint a lelkileg-szellemileg kiérdemesült ilyen-olyannék, akik kéretlen is „minősítenek” több millió Kárpát-medencei magyart.

Szándékosan nem nevezem meg őket, nem érdemelnek néhány betűnyi nyomdafestéket sem. Érdekes, hogy a futballpályára berohanó rendbontót tilos megmutatni a képernyőn, nehogy mást is hasonló tettre motiváljon a nyilvánosság.

A közéleti mocskolódásnak viszont mindig megvannak a zavaros médiaterei, „nyelvszennyezéssel” egyre könnyebb „rajongókra” lelni, karriert csinálni. Politikában, kultúrában egyaránt.

A globális lózungokkal elaltatott, művészeti és társadalomtudományi neveltetéstől világméretekben is egyre inkább megfosztott, végső lebutításra ítélt „köz” pedig nem tiltakozik, hanem spontán legitimál.

Betér az alpári stílusban reklámozott termékeket forgalmazó áruházláncokba. Most épp „bazi nagy görög” nyaralást nyerhet az egyik multinál. Elgondolni is rossz, mi lesz a következő kampányszlogen.

Mint tudjuk, stilárisan (is) mindig van lejjebb, amely ránk is köszönt majd, mint az időközben túl puhává váló „bazi nagynál” ütősebb, durvább „szójáték”. Talán öt, talán három, talán csak két évet kell várnunk rá. A folyamat ugyanis öngerjesztő.

Ami tegnapelőtt elfogadhatatlan volt, trágár, tegnap bocsánatos kiszólás, ma szentesített lehet. Csakhogy mi lesz majd az akkori kisgyermekekkel, hiszen már a maiak is természetesnek vesznek száz és száz szót, amely miatt anya-apa még pironkodott, s amely miatt nagyszüleiket visszaesőként akár még az iskolából is kicsapták volna?

Nemcsak a köz spontán legitimációja, hanem az értelmiségi beletörődés is életveszélyes! Ha rábólintunk arra, hogy a posztmodern útkeresésnek eladott (ál)irodalom féktelenül tobzódhasson mocskosabbnál mocskosabb, perverznél perverzebb nyelvi megoldásokban, melyek sem elvágyódó, sem katartikus, sem semmilyen nemes érzést nem képesek kiváltani olvasóikból, legfeljebb undort, féktelen undort, akkor az undorra való jogunkat adjuk fel.

Ha a médiába, a színpadra, a kulturális élet színtereire, sőt nemegyszer kiskorúak közoktatási tankönyveibe engedjük ugyanezt a mocskot, akkor holnap már tényleg nem lesz min csodálkozni.

És nem is fogunk majd csodálkozni, milyen jól megélnek szennybe mártott szavaikból tahó diáklányok, tahó politikusok és még sokan mások.

Régi szólásunk, a „káromkodik, mint egy kocsis” pedig múzeumba vonul, hiszen jelentését senki sem érti majd többé.

Tényleg akarjuk a verbális apokalipszist? Tényleg fel akarjuk adni az undorra való elemi kulturális és politikai jogunkat is?