Mint tudjuk, stilárisan (is) mindig van lejjebb, amely ránk is köszönt majd, mint az időközben túl puhává váló „bazi nagynál” ütősebb, durvább „szójáték”. Talán öt, talán három, talán csak két évet kell várnunk rá. A folyamat ugyanis öngerjesztő.
Ami tegnapelőtt elfogadhatatlan volt, trágár, tegnap bocsánatos kiszólás, ma szentesített lehet. Csakhogy mi lesz majd az akkori kisgyermekekkel, hiszen már a maiak is természetesnek vesznek száz és száz szót, amely miatt anya-apa még pironkodott, s amely miatt nagyszüleiket visszaesőként akár még az iskolából is kicsapták volna?
Nemcsak a köz spontán legitimációja, hanem az értelmiségi beletörődés is életveszélyes! Ha rábólintunk arra, hogy a posztmodern útkeresésnek eladott (ál)irodalom féktelenül tobzódhasson mocskosabbnál mocskosabb, perverznél perverzebb nyelvi megoldásokban, melyek sem elvágyódó, sem katartikus, sem semmilyen nemes érzést nem képesek kiváltani olvasóikból, legfeljebb undort, féktelen undort, akkor az undorra való jogunkat adjuk fel.
Ha a médiába, a színpadra, a kulturális élet színtereire, sőt nemegyszer kiskorúak közoktatási tankönyveibe engedjük ugyanezt a mocskot, akkor holnap már tényleg nem lesz min csodálkozni.
És nem is fogunk majd csodálkozni, milyen jól megélnek szennybe mártott szavaikból tahó diáklányok, tahó politikusok és még sokan mások.
Régi szólásunk, a „káromkodik, mint egy kocsis” pedig múzeumba vonul, hiszen jelentését senki sem érti majd többé.
Tényleg akarjuk a verbális apokalipszist? Tényleg fel akarjuk adni az undorra való elemi kulturális és politikai jogunkat is?
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!