Ami leszűrődik: élettapasztalat. A táj anatómiája tűhegypontosságú szociográfia, társadalom-lélektan is egyben még abból az időből, amikor már-már örök érvényűnek tűnő, megbonthatatlan rend uralkodott a völgy mélyén. „Különös közönnyel-szigorú emberi világ ez; mert látszólag mostoha, úgy tűnhet, le nem kötelez. ’A te dolgod, tégy belátásod szerint’ – ereszt el komor-nagylelkűen, s közben tudja, tőle úgy sem szabadulhatsz, hiába szórod rá átkaidat is. Mindenesetre, e táj kegyetlennek tetsző ’nevelői módszere’ az egy Ady Endre esetében csodálatosan bevált…” Az egy Szilágyi István esetében is. Bár Kolozsváron született, a szülei mintha csak azért szaladtak volna vele haza, hogy „az istenért le ne késsem a hosszú í-ket meg ú-kat, s el ne szalasszam a diftongusokat. (Szíp lú, jaou tere kű.) S ahogy megpróbálok – mint széttört váza cserepeit ragasztgatva – egymáshoz illesztgetni rég tűnt pillanatokat, rá kell döbbennem, hogy a gyermeki elmélkedésnek milyen korán elérkezik az az ideje, mikor a szép fekete bóbitás meg csótáros lovak s a sötét hintó mögött felismeréseink hídjára rákanyarodik a gyászoló menet.” Felismeréseink hídja – ez a Katlanváros. Tisztázó olvasmány.
(Szilágyi István: Katlanváros. MMA Kiadó, Budapest, 2019, 210 oldal. Ára: 3400 forint)
