Katlanlét

Lehetett volna kisiparos, tímármester, mint az ősei, azok az öntudatos szilágysági emberek, akik a saját házukban itták a maguk borát. Ritka emberfajta ma már az ilyen. De a kollektivizmus vörös és a kapitalizmus lila ködgomolyain átlábalva, újra érték az emberi lépték, érdemes Szilágyi Istvánt is újraolvasni. Aki lemarad volna az Utunk című kolozsvári hetilap évkönyveiről az 1970-es, ’80-as években, az Katlanváros címmel most kézbe veheti a válogatott írásokat. A szerkesztői szándék nem egyszerűen az egykori szövegek összegereblyézése és felsorakoztatása, sokkal inkább annak felmutatása: Szilágyinak nem volt más választása, mint a maga sorsának nyomába eredni.

A XX. század elvette, amit a „Nagy Klán” nemzedékről nemzedékre egymásra rakott, adott helyette új sorsot: a hadiárváét, a nagyvárosi munkásét, kiszolgáltatott emberéletet. Akit az első vagy második világháború terelt más pályára, hogyan tudott volna visszailleszkedni a hagyománytisztelő közösségbe, mit tudott az kezdeni erkölcsi szólamokkal, a „ne ölj!” parancsával, a nagycsalád összetartó erejével vagy az együttélés szabályaival?! Szilágyi írói realizmusa abból a tapasztalatból fakad, hogy a sors útjai kifürkészhetetlenek, de közben élteti a remény: ezek az utak újrajárhatók. A hajdani világ, amelyet „odahagytam nyolc csurgójával, elnémult tímárműhelyeivel s szürkületek hamvában vonszolódó tehéncsordáival – mostanában egyre gyakrabban kísért. […] Arcukat néha magam előtt látom, régvolt zilahiaknak.” A Katlanváros zarándoklat az édesapáért, akinek alig a csizmája száráig ért, máris elvesztette. Zarándoklat a vesztesekért, akiknek életét kutatva a maga sorsát is újrakeretezi a szerző.

Az önfeltáró írások egyetlen motívumára is elegendő rápillantani, máris ott találjuk magunkat Szilágyi világának mélyrétegeiben – legyen ez a bor, sorsáról a maga bora fölött töprengő embertípus. Mivé lett? A szőlőkben nyulak, rigók, seregélyek, bábaszarkák, mátyásmadarak meg kerülők. Mindezektől körülvéve lent, a katlanban laktak a zilahiak. „A vadásztrófeás verandákon, ha jól sejtem, a sámsoni meg a szilágysomlyói édesebb borokat kedvelhették (de ez csak feltételezés); az utcavégi népségnek meg azt mondták (ezt viszont hallottam többször is): ’a ti szőlőtök a Kökinyes.’ […] A vén Zemónak, anyai nagyapámnak nem voltak tartalékai. Sem saját bora. A Kökinyes meg neki sem termett mást, mint kökényt.” Nincs ebben a vallomásban szemernyi önsajnálat sem, Szilágyi hangja konok és nyers: „ha hinnék valami földöntúli hatalomban, ahhoz valahogy így fohászkodnék: ’Óvj meg, Uram, a köménymagleves ízű önsajnálattól engemet! Mert a köménymaglevest nem szeretem. Mielőtt ugarolhatunk, tudom, mezítláb kell tarlóinkon átszaladjunk. És rohadjon meg, aki panaszkodik emiatt; és azok is, akik kérkednek vele – azt hívén talán, csak nekik jutott ki –, hogy talpaikat meghasogassa a kaszacsapás…’ Na meg – ’fusson, akinek nincs bora’ – ez itt az alapige. Számomra nyilván mást jelentett ez az Ady-verssor, mint amit a versmagyarázó feketezongora-hangolók tucatjai kiolvastak belőle. Bor híján futottam aztán nem egyszer magam is; ami, ha másra nem, arra jó lett, hogy irigyeljem és becsüljem érte azt, akinek volt saját bora. S hogy szűrni igyekezzem én is, ha majd szemet érlelnem borhoz megadatik.”

Ami leszűrődik: élettapasztalat. A táj anatómiája tűhegypontosságú szociográfia, társadalom-lélektan is egyben még abból az időből, amikor már-már örök érvényűnek tűnő, megbonthatatlan rend uralkodott a völgy mélyén. „Különös közönnyel-szigorú emberi világ ez; mert látszólag mostoha, úgy tűnhet, le nem kötelez. ’A te dolgod, tégy belátásod szerint’ – ereszt el komor-nagylelkűen, s közben tudja, tőle úgy sem szabadulhatsz, hiába szórod rá átkaidat is. Mindenesetre, e táj kegyetlennek tetsző ’nevelői módszere’ az egy Ady Endre esetében csodálatosan bevált…” Az egy Szilágyi István esetében is. Bár Kolozsváron született, a szülei mintha csak azért szaladtak volna vele haza, hogy „az istenért le ne késsem a hosszú í-ket meg ú-kat, s el ne szalasszam a diftongusokat. (Szíp lú, jaou tere kű.) S ahogy megpróbálok – mint széttört váza cserepeit ragasztgatva – egymáshoz illesztgetni rég tűnt pillanatokat, rá kell döbbennem, hogy a gyermeki elmélkedésnek milyen korán elérkezik az az ideje, mikor a szép fekete bóbitás meg csótáros lovak s a sötét hintó mögött felismeréseink hídjára rákanyarodik a gyászoló menet.” Felismeréseink hídja – ez a Katlanváros. Tisztázó olvasmány.

(Szilágyi István: Katlanváros. MMA Kiadó, Budapest, 2019, 210 oldal. Ára: 3400 forint)