Az unoka

Nagyanyámnak két héttel a forradalom kitörése előtt baljós álma volt. Három halott katonát látott. Temetetlenül hevertek szegények, még az 1945-ös háborúból. Az egyik ébredezni látszott, mire nagyanyám biztatni kezdte: „Ne féljen, már nincs háború, béke van.” A katona rápillantott, és azt mondta: „Nincs háború? Hát majd lesz.” Nyomasztó álom volt, rányomta a bélyegét nagyanyám egész napjára. „Aztán tényleg kitört a forradalom, elkezdődött az első háború, amit szocialista ország vívott szocialista ország ellen.”

Az asszony halkan beszél, nem pillant fel, mintha gyónna. A vendéglő majdnem üres. Kora délután van, a kertben nyári hőség. Kortyol, leteszi a borospoharat.

– Nem szoktam. Csak néha. De most jólesik.

Felnéz, a tekintete szorongó. Mosolyogni próbál.

– Három hónappal később, 1957. január 19-én este nyolckor a rádióban bemondták, hogy a nagyapámat kivégezték. Nagyanyám két nap múlva kiment anyámmal a temetőbe. Anyám tizenkét éves volt. Megkereste a jeltelen sírt. Pénzt adott a sírásónak, hogy állítson fejfát. Sírdogáltak a friss földhalomnál a hideg, havas temetőben. Egy hét múlva nagyanyám egyedül ment, koszorút is vitt, és észrevette, hogy megszaporodtak a jeltelen sírok. Este elővette a konyhaasztal fiókjából a kockás füzetet, amibe olykor beleírt ezt-azt, egy-egy idézetet, verssort, levélpiszkozatot, és azt írta bele: „Akik a halált osztogatják, azoknak a bosszú vezérli a szívét.”

Elhallgat. Ölébe veszi a táskáját, kivesz belőle egy füzetet.

– Ez az – mondja. Felnyitja a foltos fedelet. Lapozgat benne, aztán félénken leteszi elém. Nézem a fedelére kézzel írt sorokat: „Szabó Jánosné született Lipták Margit kézírásos feljegyzése a forradalommal kapcsolatos eseményekről 1957-ben”. Csak lassan világosodom meg, hitetlenkedve bámulok a nő arcába.

– Te a Szabó bácsi unokája vagy?

Az asszony tekintete megint szorongó, de azért bólint.

– Igen. Nem. Vagyis igen. Örökbe fogadták anyámat. Rögtön a háború után.

– Szabó bácsi?

– És a felesége. Szabó Jánosné született Lipták Margit. Összegyűjtött egy csomó papírt. Iratokat, újságkivágásokat. És megírta a saját feljegyzéseit.

– Tudod, kik voltak az édesanyád igazi szülei?

– Ők voltak.

– Akkor úgy kérdezem, hogy a vér szerinti szülei. Tudsz róluk valamit?

– Nem. Semmit sem tudok.

– És vele mi van?

– Anyámmal? Elhagyott. Vagyis a nagyanyámra bízott. Ő nevelt fel, nem az anyám. Aztán azért később anyámmal is rendeződtek a dolgok. Sokkal később. Szeretnék, próbálok neki megbocsátani.

Visszateszi a füzetet a dossziéba. Sárga, szakadozott papírt vesz elő. Széthajtogatja, és miközben elém teszi, kívülről mondja a szöveget.

– Tisztelt asszonyom-uram, az uram áthúzva, értesítem, hogy a budapesti Új köztemetőben nyugvó elítélt hozzátartozójuk, Szabó János kihantolása a 233/18/17 számú nyughelyről 1989. november 20-án lesz. Ha a kihantoláson részt kíván venni, kérem, tíz órakor megjelenni szíveskedjék. Tájékoztatásul közlöm, hogy az azonosítási-szakértői munkálatokat a kihantolást követően kezdjük meg. Kérem, ha bármilyen további dokumentációval is rendelkezik, azt a kihantolásra hozza magával.

Másfél óra múlva egyedül ballagok lefelé az Ostrom utcán. Tudom, hogy tíz évvel korábbi eseményt idéz, fülemben mégis Cseh Tamás hangját hallom – „…oroszok tüzelnek, tüzelnek, / ők meg ledűlnek, ledűlnek, ledűlnek, / üvölt a tér, dől a vér, és ég a Széna tér…” – megállok lent, a gyógyszertár előtt, a sarkon. Bámulom a teret. Jobbra, a buszpályaudvar helyén volt a régi Szent János-kórház és szeretetotthon épülete. Vele szemben, a másik oldalon, a „Mammut kettő” helyén a fogház. 1956 októberében a tér közepén hevertek a felborított vagonok. Szemben, a Retek utca és a Lövőház utca torkolatában magasodott a metróépítkezés felvonótornya. Valahol ott volt a felkelők támaszpontja. Október 4-én délelőtt ide jött apám fegyverért, innen küldték fel néhány szakmunkástanuló kölyökkel a Várat védeni.

„Széna tér! 1956 októberében és novemberében mennyi szó esett erről a helyről, mennyit cikkeztek róla a tiszavirág életű újságok, a Függetlenség és az Igazság. Ezt a teret dicsőítették öles riportokban a nyugati lapok szenzációéhes riporterei, erről a térről írtak úgy, mint a »szabadság fellegváráról«. Mindenki tudja, hogy a Széna téren 1956 október végén és november elején véres harcok dúltak, de azt már kevesebben tudják, hogy kik voltak a Széna téri harcok résztvevői, kik voltak a Szabó bácsi-féle »szabadságharcosok«, mit műveltek a barikádok mögött, milyen életet éltek a főhadiszálláson – a földalatti vasútépítkezés Széna téri irodájában.”

Egy ócska ponyvánál is gyöngébb fércmunka bevezető sorai ezek. A szerző nevét nem írom le, nem tapintatból, csak mert még annyit sem érdemel. A címe Szénatéri Banditák, és a Kossuth Könyvkiadó hírnevét „öregbíti”, 1958-ban jelent meg. Még mindig abból idézek.

„Jómagam is a Széna tér mellett lakom, s be kell vallanom, hogy bár ott mentem el mindennap, láttam, figyeltem a fegyvereseket, mégsem tudtam sokáig, kik voltak valójában ezek az emberek, mi volt az igazi céljuk, mit akartak elérni, miről beszéltek a zárt ajtók mögött. Ma már világos: a Széna tér 1956 októberében nem a hősök, hanem a rablógyilkosok, betörők, volt horthysta tisztek és hajdani SS-legények találkozóhelye volt.”

A jeles szerző szerint Szabó bácsi „rémuralmat teremtett a Széna téren”, „saját autója volt”, „titkárnő állt a rendelkezésére”, „bordélyházat üzemeltetett”. És „a »szabadságharcos« szakma egyre jobban jövedelmezett, egyre több volt a zsákmány, a rablott holmi”, aminek híre ment, és „mind nagyobb számmal szállingóztak a város különböző részeiből a prostituáltak”, itt a „társadalom szemete talált egymásra”.

Nézem a teret, emberi drámák és hétköznapok díszletei az utcák, az épületek, Cseh Tamás hangját hallom – „A Hattyú utcán én úgy megyek azóta naponta át, / itt feküdt el sok tízezer, s nézem a házak falát, / golyónyomok, golyónyomok, ronda golyónyomok…” –, látom a fiatalasszony szorongó tekintetét, ahogy sorra elém teszi a papirosokat, sorsok foszlányait, lenyomatait, szinte látom árva lelkén a golyónyomokat, látom az anyját, a nagyanyját, ahogy sírdogálnak a hideg, havas temetőben a friss földhalomnál, látom magam előtt a szaporodó, jeltelen sírokat, és eszembe jut a nagymama keserű sora: „Akik a halált osztogatják, azoknak a bosszú vezérli a szívét.”