Sóvárgás

Vannak, akik a hét minden napján, a nap huszonnégy órájában az ételre gondolnak. Életüket a kínzó ételfüggőség uralja. Esznek, ha boldogok, ha mérgesek, ha magányosak, vagy ha jutalmazni akarják magukat. Bármi történik, mindenre az étel a válasz. Az OA – Overeaters Anonymous –, az Anonim Túlevők Közössége nemcsak a kényszeres túlevőknek, hanem a hasonló étkezési zavarokban szenvedőknek is életre szóló felépülési programmal szolgál.

A túlevés rögeszmés, kényszeres addikció. Cigaretta, alkohol és drog nélkül élhet az ember, de enni kell. Ráadásul az étel bőségesen rendelkezésünkre áll, az evéssel szemben nincs társadalmi és jogi előítélet, és a családokban, vendégségben ösztönzik is a túlevést. Többen érzékenyek bizonyos ételekre, ha ezekből a legkisebb mennyiséget eszik, az olyan fizikai sóvárgást okoz számukra, amit nem tudnak kontrollálni. A nagy súly csupán tünet, a betegség az ételhez vagy a diétákhoz fűződő függő kapcsolatban rejlik.

Az OA – Overeaters Anonymous –, az Anonim Túlevők Közössége nemcsak a kényszeres túlevőknek, hanem a hasonló étkezési zavarokban szenvedőknek is életre szóló felépülési programmal szolgál. Az OA-tagok az AA-nak nevezett, Anonim Alkoholistáktól átvett felépülési programot követik, a tizenkét lépés szerint élnek, melyek közül az első: „Beismertük, hogy tehetetlenek vagyunk az étellel szemben – hogy az életünk irányíthatatlanná vált.” A ráeszmélés később alkalmassá teszi a kényszeres evőt arra, hogy megtegye a második lépést: „Eljutottunk arra a hitre, hogy egy nálunk hatalmasabb Erő helyreállíthatja gondolkodásunk józanságát.”

A szponzornak nevezett társuk segítségével – aki optimális esetben már megtette a tizenkét lépést – kidolgozzák az étkezési tervet, melyben rögzítik az étkezések idejét, megállapítják, hogy a szponzorált mit ehet, és azonosítják a túlevést kiváltó ételeket, melyeket kerülni kell. Az ő esetükben az absztinencia azt jelenti, hogy betartják a tervet, és tartózkodnak a kényszeres evési magatartási formáktól. Időbe kerül, míg eljutnak odáig, hogy lemondjanak arról, hogy a gyerek maradékát elpusztítsák, hogy este, tévé előtt, éjszaka, hajnalban, ágyban, állva, útközben vagy újságot olvasva egyenek. A cél, hogy az életben mindenhol próbálják gyakorolni a tizenkét lépést, mert akkor nem érzik a sóvárgást, olyankor képesek békében élni magukkal és a világgal.

„Ahogy a kényszeres túlevők, úgy a normál evők is találnak néha örömöt és menekülést az élet problémái elől a szükségesnél több ételben. Mi rendellenesen reagálunk, nem tudjuk abbahagyni az evést” – olvasható az Anonim túlevők című könyvben, melyből a betegségen és a tizenkét lépésen kívül megismerhetünk negyven OA-tag által írt felépüléstörténetet is. Azokét, akik bármennyire akarták is, sokáig nem tudták abbahagyni az evést. Elszigetelődtek, kórosan elhízottá váltak, és reménytelenül éltek. Depresszióval küzdve órákat töltöttek ágyban, miközben betegre ették magukat. Egy férfi arról ír, hogy harminc- és ötvenéves kora közt több alkalommal adott le, majd szedett magára 45 kilót. Egy nő elmeséli, hogy 162 centi magas volt, és 118 kiló. Nem volt az a fogyókúra, terápiás szakember, edzésmódszer vagy gyógyszer, mely segített volna lefogynia. „Az érettségi óta eltelt négy évben 152 kilóra, a létező legnagyobb ruhaméretre híztam – írja egy fiatalember. – Elmentem az Anonim Túlevők Közösségébe, az első OA-gyűlésemre. Aztán lefogytam 73 kilót, majd visszahíztam, és 183 kiló lettem. Képtelen voltam tovább tolerálni a túlevésem lelki következményeit. Megint visszamentem az OA-ba. Százkilós fogyás után elértem a normális testsúlyomat, és általános iskolai tornatanár lettem. 5XL-es ruhák helyett M-est hordok, és tíz kilométeres futóversenyeken indulok.”

Magyarországon az Anonim Túlevők Közössége több helyen tart OA-gyűlést, melyet bárki látogathat, aki tartózkodni kíván az ételhez fűződő kényszeres kapcsolattól. A közös múlttal és céllal rendelkező emberek csoportja azt is képes elérni, amit egy személy egyedül nem, olyat ad, amire sem szakember, sem az egyén nem képes: a tapasztalatok által táplált reményt. Az OA nem fogyókúrás klub, és nem áll szándékában kiváltani az orvosi kezelést. Lehetőséget kínál a felépülésre és az eredmény megtartására. A felépülés olyan életstílus, amely csak az adott napra koncentrál. Nincs alá- és fölérendeltség, a tagok nem ítélkeznek egymás felett. Nem számít, hogy valaki honnan jön, merre tart, hányszor esett vissza. A közösség mindenki felé feltétel nélkül, elfogadással fordul. Minden gyűlésen megfogják a másik kezét, és bátorítják egymást: Gyertek vissza! Havonta egyszer lelkiismereti gyűlést is tartanak, ahol ügyviteli kérdésekről, például a csoport működéséről, feladataikról, a szolgálatokról beszélnek.

Arról is közösen döntöttek, hogy részt vehetek-e a pénteki gyűlésükön. Megengedték. Utána többen meséltek az életükről, a betegségükről, a függőségükről. Nevezzük Annának azt a hölgyet, aki külföldön él, és reggel érkezett a hétvégére Németországból. A Lelki béke ima és a „Meghívunk téged” köszöntő után aznap este ő tartotta a 15-20 perces bevezetőt. Az érzéseit, tapasztalatait osztotta meg a társaival. Anna élete első emlékei közé tartozik, hogy kislányként mennyire kívánta a citromtorta vajas krémjét – pedig előtte már többször jóllakott ebéd közben. Később úgy gondolta, hogy neki kell a legtökéletesebbnek, legkiválóbbnak, a legszebbnek lennie, s mivel ez lehetetlen, csalódottá vált, és elkezdett enni.

Kati az elvárások miatt lett túlevő, amit csak a program során értett meg. Imádta az apját, de a család élete nem jól alakult, gyerekként nagy terhek rakódtak rá. Étellel vigasztalta magát.

Mariról senki nem mondaná meg, hogy sokat eszik – nagyon vékony.

– Nem kell kövérnek lenni ahhoz, hogy valaki ételfüggő legyen – állítja.

– Én akkor váltam kényszeres evővé, amikor már nemcsak táplálni akartam magamat, hanem a hangulatomat befolyásolni és a problémáimat megoldani. Egyre többet ettem, s fizikailag függővé váltam. Miután túlettem magam, sokszor rosszul lettem, kétségbeestem, és iszonyú bűntudatom lett – meséli Mari. – Olyankor mindig megfogadtam, hogy soha többet. Közben kényszeresen diétáztam, hashajtóztam, és megszállottan edzettem. Aztán megint túlettem magam. Fizikailag nem látszik rajtam, de a környezetem tudta, hogy soha nem éreztem jól magam. Csak az evésre tudtam gondolni. Vagy arra, hogy mikor és mit ehetek, vagy arra, hogy hogyan diétázzak. Folyamatosan számoltam a kalóriákat, hogy hány nap múlva hány kiló leszek. Teljesen beszűkült a gondolkodásom.

Sára érzéstelenítésre használta az ételt. – Elég rosszul működő családból jövök, ami általában közös gyökér mindannyiunknál – magyarázza. – Azt tanultam meg, hogy érezni nem jó dolog, és az étellel könnyen el tudom nyomni az érzéseimet. Amit nagyon nem akartam érezni, az a fájdalom, mert abból sok jutott nekem. Azt keményen toltam el étellel. Most tanulom a program során, hogy bátran lehet rosszat is érezni. Azelőtt naponta egyszer ettem – reggeltől estig –, éjszaka sose, délután viszont percenként. Mint minden túlevő, én is megtanultam, hogyan őrizzem meg a titkomat. Azt persze észrevették, hogy egyre jobban kerekedem.

Géza talán azért lett kényszeres evő, mert sok kövér rokona van, de lehet, hogy az befolyásolta, hogy a nagymamája állandóan megdicsérte, ha mindent megevett. Ő is diszfunkcionális családban nőtt fel, ahol a gyerekekben – akikkel a szüleik nem törődtek – sok feszültség gyűlt fel. – Megfigyeltem – meséli –, ha éhes vagyok, indokolatlanul agresszívvé válok. Önbizalomhiány és kisebbrendűségi érzések miatt rengeteg személyiségfejlesztő tréningen vettem részt, de nem fogtam fel az étkezéssel való összefüggést. Azt tudtam, hogy nekem ennem kell, különben megütök valakit.

– A legtöbben nem tudják, hogy kényszeres evők – mondja Anna –, csak keresik a megoldást, hogy kijussanak ebből az őrületből. Sokan itt a közösségben jönnek rá. Én is az első gyűlésemen szembesültem vele.

Vali nem gondolt állandóan az ételre, viszont amikor evett, nem tudott mértéket tartani.

– Akkor jöttem rá, hogy valami nem stimmel, amikor a hétvégéimet azzal töltöttem, hogy ültem a kanapén, és tömtem magamba a kaját. Akkora mennyiséget, hogy ne kelljen semmit érezni, és elaludjak – idézi fel.

Anna egyszer fél évre befizetett egy személyi edzőhöz, hogy adjon neki olyan edzés- és étkezési tervet, melyekkel majd száz kilóról lefogy ötvenre. De nem tartotta be. Kellett a cukor, a sütemény és minden más.

– Van egy desszert, mely miután nekem piros, tehát tilos listára került – meséli Vali –, nemegyszer előfordult, hogy otthon kitéptem a mélyhűtőből, és mindenféle módszert kieszeltem – lereszeltem, mikróztam, akkor persze forró lett –, hogy mielőbb megehessem.

Sokszor Gabi se tudta kivárni azt a három percet, míg megmelegedett az étel. Azonnal ennie kellett. A végén már semmilyen ennivalót nem vásárolt, akkor mindent összeevett, amit még otthon talált. Ízeket akart érezni, hogy elnyomjon minden mást.

– Az anonim túlevők könyvében valaki elmeséli, előfordult, hogy a boltban a polcról lopott, vagy égett, száraz, penészes ételt evett, még a kukában is kutatott utána – mondja Vali. – Függők vagyunk, valami miatt nem „működünk” jól, és ezt próbáljuk kompenzálni az étellel.

Az étkezési tervvel mindennap kell foglalkozni. Sára ma már naponta csak háromszor eszik, reggel, délben és délután, és vizet iszik. Vali mindig csak egyszer szed, és mindenképpen kerüli azokat az ételeket, melyek nála sóvárgást indítanak be.

– Számomra az egyik piros étel a pizza – mondja. – Nem nyúlhatok hozzá, mert ha az első falatot lenyelem, akkor nem tudom abbahagyni. A zöld ételek – például a zöldségek – biztonságosak számomra, a sárgák bizonyos párosításban vagy élethelyzetben fogyaszthatóak. Mindig eszembe jut a szponzorom, aki azt szokta mondani, hogy két étkezés közt még senki nem halt éhen.

– Amikor az étkezési tervet készítjük – teszi hozzá Géza –, azt is figyelembe vesszük, hogy hosszú távon a súlyunk az ideálishoz közelítsen. De ha csak a súlyunkra figyelünk, akkor elvesztjük a programot, viszont ha a programra figyelünk, akkor elvesztjük a súlyunkat. A különbség a fogyókúrás klubhoz képest az, hogy mi érzelmileg is fejlődünk, és egy életen keresztül figyelünk magunkra.

Sára szerint a túlevés – hasonlóan az alkoholizmushoz – népbetegség. A gyűlésekre nem csak a kényszeresen evők járhatnak, várják az alulevőket, anorexiásokat, a bulimiásokat, a kényszeresen edzőket és az ortorexiásokat – az egészséges táplálkozáshoz görcsösen ragaszkodókat. Fontos, hogy a segítségre szorulók – akik a magyaroa.hu honlapon tájékozódhatnak a gyűlésekről – megtalálják ezt a biztonságos helyet, ahol olyan társakra lelnek, akikre tudnak támaszkodni, akik ismerik a lépéseket, és képesek átadni őket. Az OA sikere a jövő szponzorain múlik. Az újonnan érkezők ugyanolyan fontosak a közösségben, mint a felépülésben lévők, mert arra emlékeztetik őket, hogy milyenek voltak, és mit veszíthetnek. Ebben a programban nincs bukás, legfeljebb lassan jön el a siker.