A virgácsról

Megszűnt a kereslet a virgácsokra, meg már nem is PC, ahogy a krampusz sem, és lassan talán annyi lesz a Mikulásnak is, amikor kiderül, hogy a szánhúzás állatkínzásnak minősíthető.

Pontosabban a virgács hiányáról kellene beszélni. Észrevétlenül tűnt el, nyilván megszűnt rá a kereslet, meg már nem is PC, ahogy a krampusz sem, és lassan talán annyi lesz a Mikulásnak is, amikor kiderül, hogy a szánhúzás állatkínzásnak minősíthető.

A virgáccsal együtt maradt el a Mikulás-ünnepségek hagyományos kérdése is: mit érdemel ez a gyerek? Tehát hogy jó volt-e vagy rossz? Hogyan teljesítette a gyerekséggel kapcsolatos feladatait? Valamikor az volt a jó gyerek, aki szót fogadott, a rossz meg az, aki nem. Mostanra egészen más kategóriákban gondolkodunk, mert már a rossz gyerek sem tehet róla, hogy az. Miután a viselkedését különféle tudományos nevekkel illettük – hiperaktív, figyelemzavaros, BTMN –, a felmentést is megadtuk neki. Öregapáink nem nagyon firtatták, hogy a gyerek azért dobta el a porcelánt, vagy kapálta ki a gaz helyett a répát, mert talán figyelemzavara van. Előbb szép szóval, aztán ha nem használt, atyai pofonnal intézték el a dolgot. És az esetek nagy többségében kiderült, hogy a figyelemzavar gyógyszerek és pszichopedagógiai kezelések nélkül is remekül gyógyul.

Ma már az atyai pofon bűncselekmény, ezért a szülőt akár a gyermeke is feljelentheti, a gyermekkel való bánásmódnak pedig több könyvtárnyi szakirodalma van. Mivel nem tudomány, csak el akarják róla hitetni, rendkívül sok iskolája is van, a legrosszabb esetben ezek a tanítások összekeverednek, ezzel össze is zagyvulnak.

Most, hogy nincs virgács, tehát nem kell dönteni a jó és a rossz között, így az ünnepek előtt fel kell mégis tennünk a kérdést: mit érdemel az a gyerek? Ha a válaszunk rossz, sokkal nagyobb büntetést rovunk rá, mint azt a szimbolikus virgáccsal tettük volna. Mert nem a virgácstól fog rettegni, hanem azoktól a rémálmoktól, amelyeket mi gyártunk a számára a rosszul megválasztott és túlzásba vitt ajándékainkkal, a túlzott engedékenységünkkel, a rendszertelenségünkből fakadó bizonytalansággal, a szabályok relativizálásával. Így ír a modern kori anyuka: „Kezdjük el baromi gyorsan, alaposan pucolni a csizmánkat, és reménykedjünk benne, hogy ne a folyton kritizáló, ítélkező énünk legyen az, amelyik… a rossz gyerek címke irányába dönt, és ígérjük meg, hogy az új esztendőben – jó fölnőtt módjára – felül merjük bírálni bírálatainkat.”

Hogy lehet-e így gyereket nevelni? Sőt, lehet-e így egyáltalán a hétköznapokban működni? Lehet-e folyton mindent megkérdőjelezni? Nyilván lehet, pontosabban nem, de nyilván törekedni kell rá. Csakhogy a végén sajnos el kell jöjjön a felelős pillanat, és mégiscsak valakinek döntenie kell. Ennek hiányában születik meg az a szép új világ, amelyről egyre többet beszélünk, mégis egyre kevésbé értjük. A mindent eldöntő ítélet azonban a posztmodern nevelési és életvezetési tételekről mégiscsak az, hogy általuk milyen minőségű életeket teremtünk. Boldogabbak-e a mai gyerekek attól, hogy nem kapnak virgácsot? Valóban a virgács-e a büntetés, vagy nagyobb az, ha nincs figyelem, odairányuló szeretet, nincs érzelmi biztonság, ami nem pénzkérdés?

Rögtön csönget a Jézuska, ott a nagy fa. Ott a sok ajándék. De lesz-e ott boldog gyermek, akinek nemcsak a szeme, hanem a szíve is örül? Ez itt a kérdés.