Derke néni

A tájfutás nem a szép környezetről kapta a nevét – ahogy gondolnánk –, hanem a tájékozódásról térképpel és tájolóval a kézben. A futók az ellenőrző pontok között szabadon választják meg az útvonalat, a lényeg annak leggyorsabb teljesítése. Monspart Sarolta tizennégy éven át volt verhetetlen idehaza, 1972-ben pedig a világ legjobb tájfutónője lett. Hat évvel később kullancs okozta betegség törte ketté a karrierjét. Miután nem lehetett többé élsportoló, a hazai szabadidősport fellendítésére tette fel az életét.

Monspart Sarolta idén áprilisban hunyt el Fotó: Kurucz Árpád

– Monspart vagy Monszpart?

– A francia forradalom után érkezett a Monsparte nevű építészmérnök Hejcére. Az eredeti nevet a végén e-vel írták, később, hogy magyarosabb legyen, az s-t sz-re cserélték. A hivatalos papírokon sz betűvel írják a nevem, mert édesapám is így használta, de én jobban szeretem s-sel. A Városmajorban kisebb megszakításokkal 75 éve élek ugyanabban a házban. A környéken Derke néninek szólítanak. Rengetegen „legeltetjük” a kutyáinkat a környéken. Itt az a szokás, mivel nem tudjuk egymás nevét, hogy mindenki a kutya után hívja a másikat: Mangó bácsi, Füles néni. Reggelente egy órát sétáltatom Derkét. Sokat járok előadást tartani, és mindig elmondom: szingli nők, ha kutyátok van, nem maradtok tovább egyedül, mert bárkihez odaküldhetitek, és már meg is ismerkedtetek az illetővel. Volt egy másik trükköm is. A Margit-szigeten amatőr női futóklubot vezettünk Korik­ ­­­­Verával, ahol a futókörön kötelező haladási irány van. Mondtam a szingli lányoknak, hogy szembe fussanak a körön, és ha jön egy jó pasi, akkor néhány méterrel előtte essenek el. Tízből kilenc férfi segít felállni. Elkezdenek vele beszélgetni, felmérik a munkahelyét, családját, pénztárcáját, és eldöntik, hogy érdemes-e telefonszámot cserélni. Ha közelről már nem tetszik a férfi, akkor a lány megköszöni a segítséget, leporolja magát, és tovább fut a következő áldozata felé.

Menekülés az otthoni munkától

– Hogyan ismerkedett meg a férjével, Feledy Péterrel? Akkor is bevetett valamilyen praktikát?

– Nem, régen más világ volt. A pasik gyakran észrevettek. Péter szerkesztő-riporterként dolgozott a televízióban. Az egyik vendég lemondta a meghívást a műsorukba, helyette engem hívtak be. Péter elvált férfi volt, én meg egy őrült futó. Akkoriban mindig azt mondtam, hogy nekem nem lesz se férjem, se gyerekem. Csak az érdekelt, hogy edzeni tudjak, tökéletesen felkészüljek a versenyekre, és külföldön is nyerjek.

– Amikor 1960-ban elkezdte a tájfutást, akkor az még alig ismert sport volt. Hogyan talált rá?

– Gyerekkoromban dagadt voltam, a háború után a zsíros kenyér és hasonló fincsi kaják voltak terítéken, így kis gombóc lettem. Három öcsém van. Konzervatív, szigorú nevelésben részesültem, ezért nekem mindenhonnan jóval korábban kellett hazajönnöm, mint a fiúknak. Sok sportot kipróbáltam, mert ha edzésre mentem, akkor nem kellett házimunkát végeznem. Elmentem kézilabdázni, betettek a kapuba, hogy úgyis elfoglalom a kapu felét, de a másik felén bement a labda. Elek Ilonánál, az olimpiai bajnoknál vívtam, aztán néhány hét után azt mondta, hogy más sportot kellene keresnem. Nem csüggedtem. Édesanyám régen teniszezett, azt is kipróbáltam, de ott is azt mondták, hogy nézzek valami más után. Ez így ment sokáig, nem adtam fel, mert mindenáron el akartam menekülni az otthoni munka elől. A Szilágyi Erzsébet Gimnáziumba jártam, amely akkor még leányiskola volt. Földrajzszakkörön a József Attila fiúgimnáziumból egy tanár Finnországról beszélt, és mutatott néhány fotót a tájfutásról. Mondta, hogy aki szeretné kipróbálni, mehet hozzájuk edzésre. Mind a 23 lány ott volt a következő edzésen, persze a fiúk miatt. Föl kellett futni a Gellért-hegyre. A kis gombóc fölfelé nagyon küszködött, legurulni könnyebb volt. A következő edzésre már csak hárman maradtunk. Gondoltam, az erdőben majd figyelek, hogy ne szoruljak be két fa közé, és a végén befutok a célba. Heti egy, aztán két és egyre több edzésre jártam. Akkor még olyan kevés lány volt, hogy nem is volt női bajnokság. A tájfutás Skandináviában – sokkal nehezebb terepen – kötelező sport az iskolában. Pár év után Skandinávián kívül meg tudtam verni őket. 1972-ben Csehszlovákiában tájfutó világbajnok lettem. Télen ráértem, ezért elmentem sífutónak a Vasasba, ahol tíz kilométeren magyar bajnokságokon győztem. Számomra a világbajnokságnál is nagyobb eredmény, hogy 1976-ban a svédeknél – ami csoda volt – megnyertem az O-Ringen az ötnapos tájfutóversenyt. 1965-től, míg beteg nem lettem, tizenháromszor indultam egymás után. A legrosszabb eredményem kilencedik helyezés volt. Kétszer voltam második, és az első nem skandináv, aki meg tudta nyerni a versenyt.

– Azt értem, hogy sportolóként a Testnevelési Főiskolára járt sportvezető és szakedző szakra, de miért végzett az ELTE-n, miért akart tanár lenni?

– Gyerekkoromban bohóc, aztán színész akartam lenni. A János vitézben én játszottam az öreg, trottyos francia királyt. A jó edző és a jó tanár kicsit színész is. A gyerekek szerettek az iskolában, amikor tanítottam. Most a nyugdíjasok edzője vagyok, sokat viccelődünk, nagy szükség van a humorra.

Fotó: Kurucz Árpád

– Nincs a világnak olyan része, ahol ne élnének magyarok. Találkozott velük, kimentek a versenyekre drukkolni?

– Persze. Egyszer meghívtak harminc külföldi futót Puerto Ricóba, Guayanillába, egy nőknek rendezett tíz kilométeres futóversenyre. Mi, élsportolók futottunk elöl, mögöttünk a Puerto Ricó-i, enyhén túlsúlyos anyukák és nagymamák, akik mire beértek, már az eredményhirdetésnek is vége lett, de ők nagyon élvezték. Az első versenyen csak második helyezést értem el, gondoltam, ez elég kínos, ezért még egyszer elindultam, és akkor megnyertem. Még ebben a kis városban is voltak a nézők között, akik magyarul biztattak. Egy hölgy és a fia meg is hívott másnap ebédre. Ausztráliában, Bendigóban elvittek egy skanzenbe, ahol a kovácsműhelyben átestem a küszöbön, és mondtam egy csúnyát. Erre felkapta a fejét a kovácsmester: „Magyar szót hallok?”

Elsőre második

– Európában az első nő volt, aki három órán belül futotta le a maratont. Miért indult el a versenyen?

– Részt vettem Stockholmban egy 15 kilométeres terepfutóversenyen, ahová különböző sportágak legjobbjait hívták meg. Egy hónappal előtte, a tájfutó-vb-n legyőztem a svéd lányokat. Azt akarták, hogy mutassam meg, hogy ott mit tudok. Második lettem egy svéd atlétanő mögött. Úgy gondoltam, büntetésként lefutom a maratont, ahol akkoriban nők még nem indulhattak. Az edzőmet, Garay Sándort megkérdeztem, hogy szerinte Csepelen le tudnám-e futni a 42 kilométert. Meg ne próbáld! – válaszolta. Abban az időben nők atlétikai világbajnokságon is legfeljebb 3000 méteren állhattak rajthoz. 1967-ben a Boston Maratonon Kathrine Switzer volt az első hölgy, aki hivatalosan lefutotta a versenyt. K. Switzer néven nevezett, így a szervezők nem tudták, hogy kicsoda. Amikor észrevették, hogy a fiúk között egy nő is fut, elkapták, és le akarták rángatni a pályáról! Csepelen én sem kaptam rajtszámot, a fiúk adták oda egy hiányzóét. Odafelé a versenybírók azt kiabálták, hogy kizárnak, de visszafelé már biztattak, hogy húzzak bele, jó eredményt érek el. Belehúztam.

Magányjárvány

– Egy apró állat miatt minden álma odalett. Hogyan tudta ezt feldolgozni?

– Nagyon nehezen, főleg lelkileg. A Vértesben voltam edzőtáborban, ahol napi két edzésem volt. Mindig lesöpörtem és kiszedtem magamból a kullancsokat. Sajnos az egyiket túl későn, megfertőzött. Nem szidhatom az orvost, mert nem tanultak még az egyetemen a kullancs okozta enkefalitiszről. Kivette a vakbelemet, ami még nem lett volna akkora baj, de elaltatott, és másnap se ébredtem fel. Egy hétig mentem a halál felé, anyámnak már szóltak, hogy hívjon papot. Aztán fölébredtem, de kiderült, hogy nem mozog a jobb lábam, nagyon lassan beszélek, és újra meg kell tanulnom írni. Mellettem, az intenzíven ugyanebben a betegségben két erdész halt meg. Életem első harmadát az élsport töltötte ki, addig, míg 34 éves koromban nem lettem beteg és sánta. Először elhagytam a járókeretet, aztán a botot, lassan elkezdtem futni, de a lelkem nem volt rendben. Miért pont én? Miért éppen a legjobb tájfutó? Miután elkezdtem gyógyulni, azt mondta az orvos, hogy jó lenne, ha szülnék, mert olyankor a szervezet „összekapja magát”. Harminchét éves voltam, amikor megszületett Botond, akinek most már három gyereke van. Innen kezdve jött életem második szakasza, elkezdtem a futókat szolgálni, amit én akartam. Edzésterveket írtam, és futóklubokat szerveztem lányoknak. Közben az Országos Egészségfejlesztési Intézetben az egészséges életmód szolgálatában dolgoztam. Aztán nyugdíjaztak, bár még nem akartam visszavonulni. Aztán kiderült, hogy rákos vagyok. Két éve az Idősek Tanácsa egyik ülésén azt mondtam, hogy szeretném kiépíteni az OGYIK-ot, az Országos Gyalogló Idősek Klubhálózatát. Azt hittem, hogy egy év alatt több száz klub alakul majd, hiszen rengeteg nyugdíjasklub működik az országban. Tévedtem. Most majdnem száz klub működik. Több mint kétmillió öregségi nyugdíjas van az országban, ebből 750 ezer egyedül él. Legnagyobb részük nő. Nem én, a tudósok mondják, hogy magányjárvány van. A nyugdíjas nők nagy része otthon ül, nézi a sorozatokat, bevásárol, főz. A gyerekeik, az unokáik se nagyon látogatják őket, ők maguk is bezárkóznak. Minden évben kicsit nagyobb fotelre van szükségük, mert kihízzák a régit, és sokkal hamarabb meghalnak, mint kellene.

– Hogyan tudja innen kimozdítani őket?

– Alig tudom. Régen legalább volt néhány tévéműsor az idősebbeknek, ma is kellene, ahol nem főznek, hanem elmondják, hogy hová mehetnek kirándulni, milyen programok, klubok, előadások várják a nyugdíjasokat. A tévésorozatokban nem esik szó testedzésről. A közösség nagy erő, ezért is jó a klubban gyalogolni. Amikor Horváth Ádám a Szomszédok című tévésorozatot rendezte, megemlítettük neki, hogy női futóversenyt rendezünk. Julcsi, Ábel Anita az egyik részben elmondta, hogy ő bizony vasárnap részt vesz ezen. Az előző évben 270 nő állt rajtvonalhoz; miután ez elhangzott a tévében, 2500-an jöttek el. Szakemberektől tudom, hogy manapság több az özvegyasszony, mint a világháborúk után. A legfőbb halálok a munkahelyi stressz:­ a családfők másod- és harmadállást vállalnak, amelyet már nem bírnak, és irány a temető. A másik nagy baj, hogy a nők túletetik a férjüket. Főleg vidéken nehéz elmagyarázni, hogy kevesebbet kellene enni, többet mozogni. Be kell tartani a tányérszabályt: hatvan év után csak kistányérból, hetven után teáscsészealjból, nyolcvan után kávéscsészealjból egyenek! Az emberek megjegyzik, amit mondok, csak nem tartják be. Bezzeg, amikor vendégségbe hívnak, akkor mindenki nagy tányért kap, elém pedig – mivel 75 éves vagyok – teáscsészealjat tesznek!

– Most hogy érzi magát?

– Sajnos nem állok jól a betegségemmel. Sokkal fáradékonyabb vagyok, nehezen járok, és amikor kapom a kezelést, egy hétig rosszul érzem magam. Azért is vállalok el mindent – kivéve a kemós héten –, és próbálok az összes meghívásnak eleget tenni, hogy eltereljem a figyelmemet, és építsem az időseknek a hálózatot. Azt szeretném, hogy alakuljon még néhány száz gyaloglóklub, utána magához szólíthat a Jóisten.