Tompa Gábor, a Kolozsvári Állami Magyar Színház ezernyi díjjal elhalmozott, Amerikában is otthonosan mozgó igazgatója, mellesleg az Európai Színházi Unió elnöke állította színre a Pesti Színházban Shakespeare ritkán játszott drámáját, a II. Richárdot. Az előadás végén felzúgó vastaps a következetesen végiggondolt rendezői elképzelés kiváló megvalósítóit, Vecsei H. Miklóst és ifj. Vidnyánszky Attilát köszönti.
Valószínű, hogy még a művelt közönségnek sincs fogalma arról, miféle ármánykodás, véres trónviszály zajlott Angliában az 1300-as évek végén. És nem is nagyon kíváncsi rá, a Shakes-peare királydrámái kötetet, ha illendőségből leemeli is a polcról, elmegy a kedve a rengeteg, sokszor karakter nélküli hercegtől, bárótól, főpaptól, akik hol a trón oldalán bukkannak fel, hol titkos találkákon szőnek terveket az uralkodó megbuktatására.
A II. Richárd e tekintetben különösen nehéz olvasmány, ám ha nem akarjuk mindenáron megérteni, ki miért áll ide vagy oda, kit mi indít pártütésre, s átadjuk magunkat a mellékalakok hálójában vergődő főszereplők lelkében dúló érzelmi viharoknak, ha követjük a nagy Edvárd király két unokájának, a trónon ülő
Richárdnak és a benne mélységesen csalódó unokatestvérnek, Henrik Bolingbroke-nak az útját, egyszerre csak örökérvényűnek látjuk a darabot.
Két, egy fészekaljból származó fiatalemberről van szó. Merő véletlen, hogy az apák nemzedékét átugorva ők kerültek trónra, illetve a trón közelébe. Richárd Isten kegyelméből hatalomra jutott, felkent király, aki a dráma kezdetén unokafivérének száműzésével kívánja megmutatni önmagának és a világnak, hogy erőskezű, igazságos uralkodó. Csakhogy túllő a célon, nem hallgat a bölcs öregekre, szórakoztató játéknak érzi a királyságot.
Úgy véli, mindent megengedhet magának. A csúcsra ér, újabb és újabb adókat vet ki, vagyonokat koboz el, hogy birodalmát növelje. Hívei elpárolnak tőle. Henrik, aki Richárddal ellentétben két lábon jár a földön, sereget gyűjt, legyőzi a király nyomorult seregét, és bejelenti igényét a trónra. Richárd érzi, hogy nincs esélye megvédeni a koronáját, de felkent uralkodóként úgy véli, a lemondás szembeszegülés egy felsőbb akarattal. Érzi a bajt Henrik is, börtönbe záratja Richárdot, majd halálában magára hagyja (ha nem ő ölette is meg a törvényes uralkodót, nem tett semmit a meggyilkolása ellen). Meghalt a király, éljen a király? Az előadás utolsó jelenetében Henrik a hátán vonszolja halott unokafivérét, a törvényes királyt. Mindnyájan érezzük, hogy a halott szellemétől soha nem fog szabadulni. Hogy valami most véget ért. És valóban, innen egyenes út vezet III. Richárdhoz, aki a királyné rémálmában meg is jelenik. Ezzel, az eredeti darabból hiányzó jelzéssel adja a rendező a közönség tudtára, hogy Richárd és Henrik harcának milyen következményei lesznek.
