A magyar dokumentumfilmes alkotók csaknem egy éve vártak már arra, hogy a Nemzeti Filmintézet (NFI) kiírja a televíziós bemutatásra készülő alkotások támogatási pályázatait. Múlt év végére kiderült, az NFI a Magyar Nemzeti Filmalap utódjaként ellátja a moziforgalmazásra szánt filmek támogatása mellett a Médiatanács által kezelt Magyar Média Mecenatúra program korábban vállalt feladatait is. Kollarik Tamás, a Mecenatúra program ötletgazda koordinátora is felkérést kapott a szakmai munkában való részvételre:
– A dokumentumfilmek, az animáció, a kisfilmek és a természetfilmek nagyon fontos és értékes részei a magyar mozgóképkultúrának – mutat rá Kollarik. – Támogatásuk és forgalmazásuk segítése nemzeti ügy, sok részében állami szerepvállalást igényel. A korábbi támogatási program, a Mecenatúra hihetetlen sikereket hozott, több mint négyszáz komoly fesztiváldíj, Oscar-díj, Emmy-jelölés, több mint ezer alkotás – és ami a legfontosabb: sok millió magyar néző látta a filmeket.
Tűrt selejt
A dokumentumfilmekre jellemző leginkább, hogy hosszabb ideig, akár évekig készülnek, sokszor komoly kutatómunka előzi meg a forgatást, a támogatók viszont rövidebb periódusokban gondolkodnak. További bizonytalanságra adhat okot, hogy az egész országra jellemző szétszakítottság rávetül-e a majd az új rendszerre. Ugyanakkor kesergünk, hogy alig vetítenek a mozikban magyar filmet, pláne dokumentumfilmet! És még a televíziók is mostohán kezelik ezt a műfajt. Az NFI pályázati rendszere minden bizonnyal hatással lesz képi világunkra a következő években, rajta is múlik, hogy minőségi vagy középszerű, ízlésformáló vagy trendkövető filmek kerülnek-e nagyobb számban a közönség elé. Aki mégis inkább amerikai mozira vágyik, annak sem kell aggódnia: megtalálja a plázákban…
A producer személye kulcskérdés a gyártásnál, jórészt rajta áll, hogy a megelőlegezett összeg, a befektetett pénz és a ráfordított idő jól hasznosul-e a filmben. Ehhez nem árt némi ügyesség és persze forgótőke. A magyar filmgyártás erőssége sokáig a műhelyekben rejlett, stúdiók és művészeti tanácsok segítették az alkotások megszületését. 1989-ig a filmek minisztériumi keretből készültek, s ennek egyetlen útja volt: stúdióhoz kellett tartozni. A támogatás így elsősorban a stúdióvezetőn múlott, akinek lehetősége volt arra is, hogy tűrt selejtként leírja, ha valami mégsem készült el (dokumentumfilmezésnél előfordul, hogy nem a tervek szerint működnek a dolgok, a film alanya esetleg visszakozik). A stúdiók, műhelyek megszűnésével lassacskán az alkotók is szétszóródtak.