Szegény emberek régésze

(Bóna István: László Gyula köszöntése, Új Írás, 1980)

*

Életem közben két világháború, két menekülés, két hazátlanság, belső száműzetés, de hát ez sokunkkal megtörtént, s éppen ez adja sorsom méltóságát: együtt éltem a néppel, az történt velem is, ami vele: rész voltam az egészben.

Áldom a Teremtőt: a családomért, nevemért, mestereimért, barátaimért, tanítványaimért. Hogy magyarként éltem át az európaiságot és hogy édes anyanyelvünk élt bennem.

Vegyük sorra:

1. Nevem Gyula, Édesapámtól örököltem. Pais Dezső elemzése szerint a régiségben jelentése fáklya, holdvilág, a Nap mellett a másodfejedelem jelzője. A név: lélek – írta egyik nyelvészünk –, meghatározza viselője életét. Csakhogy az elmúlt évezredben éppen fonákjára fordult jelentése: régebben népe uralkodója volt, ma a nemzet napszámosa. Ezt a szerepet vállaltam, és a szegény emberek régésze akartam lenni. Majd elfelejtettem születésem dátumát: 1910. március 14. Áldom a Teremtőt, hogy úgy élhettem, ahogy éltem.

[…] Térjünk másodjára mestereimre, barátaimra, tanítványaimra.

2. A XX. század közepének magyar panteonját kellene most felsorolnom és méltó szavakkal ünnepelnem. Serdülő és fiatal korom nagy példaképe Szabó Dezső volt. Sokszor ültem nála a Philadelphia kávéházban, s neki köszönhetem, hogy a Szűzmáriás Királyfi népszeretetéből a közös közép-európai parasztság sorsáig jutottam. Gimnazista koromban iskolám, a Kölcsey Ferenc reálgimnázium beíratott Szőnyi István magániskolájába, képzőművészeti adottságaimat ő irányította rá a természet csodáira. Ezután következett a Képzőművészeti Főiskola világa: Rudnay Gyula sírva vigadása, Csók István szivárványos népisége, Glatz Oszkár tárgyilagos szemléletmódja, Réti István Bölcsessége és Lyka Károly, aki kortársi közelségbe hozta a művészettörténet nagyjait. Mestereimnek elsősorban emberségem nemesedését köszönhetem. Haló porukban is legyen áldott emlékük.

[…] Végezetül még: „Latiatuc feleim szömtökkel mik vogymuk…” – íme egy ember élete sora. Hogy közben mit dolgoztam, mire vittem, az éppen ennek a nemes gyülekezetnek ítéletére vár. Mindenesetre bevallom: életem boldog élet volt, s remélem, munkásságom sem tűnik el nyom nélkül magyar népünk öntudatából. „Ha embereknek vagy angyaloknak nyelvén szólok is, szeretet pedig nincsen énbennem, olyanná lettem, mint a zengő értz, vagy a pengő czimbalom” (Pál. Kor. I. 13.).

(László Gyula: „Latiatuc feleim…” Honismeret, 1990. Az idézetek forrása: Arcanum Digitális Tudománytár. 1910. március 14-én, 110 éve született László­ Gyula régész, történész, képzőművész)