A Kolozsvárról Budapestre költözött László Gyulával 1950 tavaszán először a Néprajzi Társaság ülésén találkoztunk. Egyik nyelvészünk, mit sem tudva vagy tudni sem akarva a régészet létezéséről és eredményeiről, előadásában azt bizonygatta, hogy a honfoglaló magyarok elégették halottaikat. Az előadáshoz egy karcsú, szőkés hajú, felettébb fiatalos megjelenésű férfiú szólt hozzá, nyugodt s mégis nagy belső feszültséget leplező hangon. Olyan volt, mintha csak elmesélte volna, a valóságban mégis cáfolhatatlanul elénk tárta, hogyan temetkeztek honfoglaló őseink. Miközben beszélt, körülöttünk – az alvégen – suttogva járt szájról szájra a neve: László Gyula.
Az 1950/51-es tanévtől – éppen 30 esztendeje! – hetente többször is találkoztunk a mindig barátságos tekintetű, nemcsak fiatalos, de valóban fiatal, akkor 40 éves tanárral és kutatóval. Kezdetben – ám nem sokáig! – kicsit elveszett a háború utáni esztendők szörnyűséges divatjában készült bő és túl hosszú zakójában, széles, lobogó aljú pantallójában, amely alól éppen csak kikandikált a tavasztól őszig zokni nélkül hordott bőrsaru – hogy mi hogyan festettünk szedett-vedett, katonaságot kiszolgált, átfestett lemberdzsekjeinkben, ormótlan bakancsainkban, lyukas tornacipőnkben, arról jobb nem beszélni. Órái kezdetén – akkoriban még nem kellett hozzá igazítani az óránkat – különös élénkség futott át a családias szemináriumi termen. Zsebébe nyúlt, kivette, felkattintotta s a katedrára állította híres óráját, s ezzel a szertartással kezdetét vette az előadás.
[…] Forradalmian új volt számunkra – mindenekelőtt – László Gyula emberközpontú régészete. Tőle tanultuk meg, hogy nem a szíjvégek és nem a motívumok keltek át a Volgán, hanem a sajátos értelmű, és az értelemből következő díszítésű szíjvégeket az övükön viselő emberek. Forradalmian újnak számított az a felismerése, hogy a régi korok temetői az egykori élet és társadalom, s ami ebből fakad, ősrégi hiedelmek vetületei, egy-egy sír pedig mindazon tanulságokat magában hordozhatja, ami egy hajdan élt tevékeny emberből s a számára végtisztességet nyújtó közösségből ránk maradt. Nemcsak az emberek elevenedtek meg előadásai nyomán, hanem kezük munkájának a termékei is. A szíjvég, az álcsat megszűnt előlap és hátlap lenni, előadásai nyomán átalakult emberi alkotássá, térben és időben érzékelhető készítésmenetté. Így váltak számunkra süveggé, övvé és kettős övvé, étkészletté és pásztorkészséggé, kaftánná, inggé, ruhává, csizmává mindezen tárgyak egykori díszítményei és tartozékai, valamiképpen nyereg lett a nyeregpántokból, kantárzat a kantárzat ékességeiből, tegez, íjtegez, tarsoly mindezek kisebb-nagyobb maradványaiból.
