Szegény emberek régésze

A Kolozsvárról Budapestre költözött László Gyulával 1950 tavaszán először a Néprajzi Társaság ülésén találkoztunk. Egyik nyelvészünk, mit sem tudva vagy tudni sem akarva a régészet létezéséről és eredményeiről, előadásában azt bizonygatta, hogy a honfoglaló magyarok elégették halottaikat. Az előadáshoz egy karcsú, szőkés hajú, felettébb fiatalos megjelenésű férfiú szólt hozzá, nyugodt s mégis nagy belső feszültséget leplező hangon. Olyan volt, mintha csak elmesélte volna, a valóságban mégis cáfolhatatlanul elénk tárta, hogyan temetkeztek honfoglaló őseink. Miközben beszélt, körülöttünk – az alvégen – suttogva járt szájról szájra a neve: László Gyula.

Az 1950/51-es tanévtől – éppen 30 esztendeje! – hetente többször is találkoztunk a mindig barátságos tekintetű, nemcsak fiatalos, de valóban fiatal, akkor 40 éves tanárral és kutatóval. Kezdetben – ám nem sokáig! – kicsit elveszett a háború utáni esztendők szörnyűséges divatjában készült bő és túl hosszú zakójában, széles, lobogó aljú pantallójában, amely alól éppen csak kikandikált a tavasztól őszig zokni nélkül hordott bőrsaru – hogy mi hogyan festettünk szedett-vedett, katonaságot kiszolgált, átfestett lemberdzsekjeinkben, ormótlan bakancsainkban, lyukas tornacipőnkben, arról jobb nem beszélni. Órái kezdetén – akkoriban még nem kellett hozzá igazítani az óránkat – különös élénkség futott át a családias szemináriumi termen. Zsebébe nyúlt, kivette, felkattintotta s a katedrára állította híres óráját, s ezzel a szertartással kezdetét vette az előadás.

[…] Forradalmian új volt számunkra – mindenekelőtt – László Gyula emberközpontú régészete. Tőle tanultuk meg, hogy nem a szíjvégek és nem a motívumok keltek át a Volgán, hanem a sajátos értelmű, és az értelemből következő díszítésű szíjvégeket az övükön viselő emberek. Forradalmian újnak számított az a felismerése, hogy a régi korok temetői az egykori élet és társadalom, s ami ebből fakad, ősrégi hiedelmek vetületei, egy-egy sír pedig mindazon tanulságokat magában hordozhatja, ami egy hajdan élt tevékeny emberből s a számára végtisztességet nyújtó közösségből ránk maradt. Nemcsak az emberek elevenedtek meg előadásai nyomán, hanem kezük munkájának a termékei is. A szíjvég, az álcsat megszűnt előlap és hátlap lenni, előadásai nyomán átalakult emberi alkotássá, térben és időben érzékelhető készítésmenetté. Így váltak számunkra süveggé, övvé és kettős övvé, étkészletté és pásztorkészséggé, kaftánná, inggé, ruhává, csizmává mindezen tárgyak egykori díszítményei és tartozékai, valamiképpen nyereg lett a nyeregpántokból, kantárzat a kantárzat ékességeiből, tegez, íjtegez, tarsoly mindezek kisebb-nagyobb maradványaiból.

(Bóna István: László Gyula köszöntése, Új Írás, 1980)

*

Életem közben két világháború, két menekülés, két hazátlanság, belső száműzetés, de hát ez sokunkkal megtörtént, s éppen ez adja sorsom méltóságát: együtt éltem a néppel, az történt velem is, ami vele: rész voltam az egészben.

Áldom a Teremtőt: a családomért, nevemért, mestereimért, barátaimért, tanítványaimért. Hogy magyarként éltem át az európaiságot és hogy édes anyanyelvünk élt bennem.

Vegyük sorra:

1. Nevem Gyula, Édesapámtól örököltem. Pais Dezső elemzése szerint a régiségben jelentése fáklya, holdvilág, a Nap mellett a másodfejedelem jelzője. A név: lélek – írta egyik nyelvészünk –, meghatározza viselője életét. Csakhogy az elmúlt évezredben éppen fonákjára fordult jelentése: régebben népe uralkodója volt, ma a nemzet napszámosa. Ezt a szerepet vállaltam, és a szegény emberek régésze akartam lenni. Majd elfelejtettem születésem dátumát: 1910. március 14. Áldom a Teremtőt, hogy úgy élhettem, ahogy éltem.

[…] Térjünk másodjára mestereimre, barátaimra, tanítványaimra.

2. A XX. század közepének magyar panteonját kellene most felsorolnom és méltó szavakkal ünnepelnem. Serdülő és fiatal korom nagy példaképe Szabó Dezső volt. Sokszor ültem nála a Philadelphia kávéházban, s neki köszönhetem, hogy a Szűzmáriás Királyfi népszeretetéből a közös közép-európai parasztság sorsáig jutottam. Gimnazista koromban iskolám, a Kölcsey Ferenc reálgimnázium beíratott Szőnyi István magániskolájába, képzőművészeti adottságaimat ő irányította rá a természet csodáira. Ezután következett a Képzőművészeti Főiskola világa: Rudnay Gyula sírva vigadása, Csók István szivárványos népisége, Glatz Oszkár tárgyilagos szemléletmódja, Réti István Bölcsessége és Lyka Károly, aki kortársi közelségbe hozta a művészettörténet nagyjait. Mestereimnek elsősorban emberségem nemesedését köszönhetem. Haló porukban is legyen áldott emlékük.

[…] Végezetül még: „Latiatuc feleim szömtökkel mik vogymuk…” – íme egy ember élete sora. Hogy közben mit dolgoztam, mire vittem, az éppen ennek a nemes gyülekezetnek ítéletére vár. Mindenesetre bevallom: életem boldog élet volt, s remélem, munkásságom sem tűnik el nyom nélkül magyar népünk öntudatából. „Ha embereknek vagy angyaloknak nyelvén szólok is, szeretet pedig nincsen énbennem, olyanná lettem, mint a zengő értz, vagy a pengő czimbalom” (Pál. Kor. I. 13.).

(László Gyula: „Latiatuc feleim…” Honismeret, 1990. Az idézetek forrása: Arcanum Digitális Tudománytár. 1910. március 14-én, 110 éve született László­ Gyula régész, történész, képzőművész)