Illyés nyakában

Csak néhányan a legismertebb családtagjai közül: dédapja Vészi József főszerkesztő, a sajtó képviseletében felsőházi tag, nagyapja Molnár ­Ferenc író, édesapja Sárközi György költő, édesanyja, Molnár lánya, Sárközi Márta­ szerkesztő. Sárközi Mátyás író, műfordító sokáig távol élt hazájától, de soha nem hagyta cserben sem az anyanyelvét, sem magyar olvasóit. Nyolcvanhárom évesen kapta meg a Kossuth-díjat.

Budapest, 2015. június 4. Sárközi Mátyás József Attila-díjas író megnyitja a 86. Ünnepi Könyvhét és 14. Gyermeknapok központi rendezvényét Budapesten, a Vörösmarty téren 2015. június 4-én. MTI Fotó: Szigetváry Zsolt Fotó: MTI–Szigetváry Zsolt

– Fiatalon, 19 évesen hagyta el az országot 1956-ban. Kalandvágyból indult el, vagy mennie kellett?

– Politikai menekült voltam. 1955-ben kezdtem újságírói pályafutásomat a Hétfői Hírlap nevű lapnál. Amikor kitört a forradalom, lelkes cikket írtam Nagy Imréről és a felvonulásról, melyen magam is részt vettem – egy nagybőgővonóval.

– Hogy mivel?

– Zenével akartam foglalkozni, s mivel bőgőn lehet a leggyorsabban megtanulni játszani, beiratkoztam egy tanfolyamra. Ott ért a hír, hogy délután felvonulás lesz. A bőgőt mégsem vihettem magammal. A vonóval viszont úgy néztem ki, mintha lovassági kard lett volna az oldalamon. Anyám jó barátságban volt Király Béla tábornokkal, aki nem sokkal a forradalom előtt jött ki a börtönből. Nálunk talált munkát, a budai házunk mögötti nagy kertben nyeste a fákat. Ő lett a forradalmi erők nemzetőrparancsnoka. Menekülnie kellett, de november 4-én hajnalban még beállított hozzánk, hogy elbúcsúzzon édesanyámtól. A kedves szomszédunk feljelentett minket. Nekem is bajom lett volna, ezért az aknamezőn átslisszoltam Ausztriába.

Levelek virágnyelven

– Miért Londonban kezdett új életet?

– A dédapám, Vészi József Aradról települt Budapestre. Ő fordította először németre a Bánk bánt, később a Pester Lloyd, a Pesti Napló és a Budapesti Napló legendás főszerkesztője lett. Jókai Mór javasolta neki, hogy Weiszről Vészire magyarosítsa a nevét. A lánya, Vészi Margit volt Molnár Ferenc első felesége. Hat gyermeke szépen belakta a világot, így az osztrák Vöröskereszt menhelyén elgondolkozhattam, hogy hova is menjek: Amerikába nagymamámhoz, Vészi Margithoz, Párizsba Edithez vagy Londonba Gáborhoz. Végül Angliába mentem, ahol nagyszámú magyar menekült gyűlt össze, köztük fiatal írók is. Megalakult a Szepsi Csombor Kör, előadásokat hallgattunk, beszélgettünk. Az Új Látóhatár és az Irodalmi Újság körül jó társaság verődött össze. A BBC-nél, ahol negyven évet töltöttem, kezdetben diákként dolgoztam. A rádiónál apám régi barátja, Cs. Szabó László volt a pártfogóm. Milyen kicsi a világ, a fia, András a Fazekas-gimnáziumban osztálytársam volt, a BBC-nél pedig együtt lettünk újságíróslapajok, bemondók. Édesanyám hetente két levelet írt nekem Londonba virágnyelven, amelyeket később felhasználtam a Levelek Zugligetből című könyvemben. Apjától, Molnár Ferenctől örökölt humorával megírta, hogy a társadalom kivetettjeként hogyan látta a világot az ötvenes években a Fővárosi Ruhaneműjavító – ahogy ő nevezte, Gatyafoltozó – Vállalatnál műstoppolóként.

– Hányszor találkozott még az édesanyjával?

– Kétszer. Először akkor, amikor a BBC-től kalandvágyból átszerződtem a Szabad Európa Rádióhoz Münchenbe. Anyám a híres író gazdag lányaként gyerekkorában mindig Bajorországban nyaralt. 1964-ben nagyon élvezte, hogy a kommunista Magyarországról a jólétben tobzódó Németországba látogathatott, és tíz napot nálam tölthetett. Ez alkalomból Király Béla odautazott Amerikából, és együtt sétáltak kéz a kézben, ugyanis anyám szerelmes volt a fess katonába. Utoljára Londonban találkoztunk, amikor kijött hozzám. Sajnos korán meghalt, a hatvanadik életévét sem érte meg. Két fogadalmam volt. Az egyik, hogy addig nem teszem a lábam Magyarország földjére, amíg a forradalmat hivatalosan ellenforradalomnak nevezik, de abban a pillanatban, ahogy elkezdték nem is forradalomnak, de felkelésnek nevezni, már röpültem is haza. Harminchárom év után végre találkozhattam a megszaporodott családdal, ugyanis nővéremnek, Eszternek, aki Lukin László karnagy felesége lett, nyolc gyereke született. A másik fogadalmam az volt, hogy a bajuszomat addig nem borotválom le, amíg Magyarországon szovjet csapatok állomásoznak. Az oroszok már kimentek, de a bajszom – kicsit kajla, bár nem olyan, mint a népi íróké – immáron ősz, még mindig a helyén van.

– Édesanyja nemcsak szellemileg, fizikailag is táplálta az otthonukba érkező rengeteg vendéget. Gyerekkorában kik vették körül?

– Legelső emlékeim a második világháború előtti időkből származnak. A Nyúl utcai villában laktunk, amelyet Molnár Ferenctől örököltünk. Édesapám a hátsó kertben a legjobb barátaival, Szerb Antallal és Halász Gáborral kávézott. Aztán együtt pusztultak el – apám éhen halt – a balfi kényszermunkatáborban 1945-ben. A háború után anyám folytatta a Válasz irodalmi folyóirat kiadását Illyés Gyula szerkesztésé­ben, amelyet még apám kezdett el. A zugligeti házunkban tartották a szerkesztőségi megbeszéléseket, ahol iskolásként a magyar irodalom színe-javát megismertem. Szabó Lőrinccel, Féja Gézával, Sinka Istvánnal, népi és urbánus írókkal találkoztam. Hét-nyolc éves lehettem, amikor egyszer Illyés Gyuláékkal kirándultunk. Nagyon elfáradtam, ezért Illyés a nyakába vett, és úgy vitt egy darabon. Ezt nem sokan mondhatják el magukról.

Nagy tévelygés

– Annak mi az oka, hogy kilencévesen bekerült a Sztehlo Gábor által alapított Pax gyermekotthonba?

– Anyám szerkesztette a folyóiratot, igazgatta kis könyvkiadóját, állandóan elfoglalt volt. Útban voltunk bátyámmal, az anyám első házasságából származó Horváth Ádámmal, aki később televíziós rendezőként tett szert hírnévre. Ő 14 éves volt, én hét, amikor bekerültünk a Gaudiopolis gyermekköztársaságba, Sztehlo Gábor evangélikus lelkész gyerekotthonába. Volt köztársasági és miniszterelnökünk, a kultuszminiszter Horváth Ádám volt, én pedig egy egyszerű polgár. Sokat tanultam ott az életről a nagy fiúktól. Egészen addig maradtam, amíg az állam fölszámolta az intézetet. Mivel a Nyúl utcai villába beköltözött egy elvtárs, édesanyámmal ketten Zugligetben szoba-konyhás parasztházban laktunk. Ott is fogadtunk vendégeket vasárnaponként. Emlékszem, Pilinszky Jánosért mindig le kellett rohannom a lépcsőn, és fölkísérnem, mert annyira félt a kutyáktól.

Fotó: MTI–Szigetváry Zsolt

– Egyszer azt mondta: „A felmenőim között volt néhány író. […] Veszettül igyekeztem azon, hogy csak író ne legyen belőlem.” Mit tett meg ezért?

– Itthon még azon is gondolkoztam, hogy színész leszek, bár ma már röstellem. Magának bevallom, komikus színészi pályára vágytam, hogy nevettessem a világot. Básti Lajosnál felvételiztem, aki amint meglátott, felkiáltott: „Sárközi Mátyás! Már reggel hétkor megszólalt a telefonom, Illyés Gyula hívott, hogy délután maga jön felvételizni. És nem ő volt az egyetlen, aki korán reggel telefonált maga miatt!” Amikor ezt otthon elmeséltem édesanyámnak, azt mondta: „Jó firma ez a Básti, mit gondolsz, őt hogy vették fel? Molnár Ferenc protezsálta.” A második rostára már nem mentem el. Angliában beiratkoztam képzőművészeti iskolába. Három év alatt nemcsak a könyvillusztrátor szakot végeztem el, angolul is megtanultam. Aztán rájöttem, hogy Magyarországon még nem jelent meg jó könyv nevezetes nagyapámról, Molnár Ferencről. Elemezték a műveit, de az életét nem tudták olyan közelről leírni, ahogy én. Édesanyám elmesélte, milyen ember volt, hogyan csöppent a családba, és miért kezdett el udvarolni a főszerkesztő Vészi József legidősebb lányának, Margitnak. A legutóbbi, Margit című könyvem róla szól. Nagyanyám kezdetben énekesnő akart lenni, utána festőművész, végül írónő. A nagy tévelygésben egyik sem lett említendő szinten. Már Molnár felesége volt, amikor az első világháborúban haditudósítóként lóháton járta a frontot, a füle mellett süvítettek el a golyók, míg Molnár kilométerekkel a front mögött egy kis rutén kocsmában a tisztekkel anekdotázott. Hogy, hogy nem, az ő háborús történetei óriási olvasóközönségre találtak, míg nagyanyám száraz tudósításai nem sokakat érdekeltek. Molnár annyira gyáva ember volt, hogy egyszer, amikor elvitte anyámat az állatkertbe, és a tigris átugrott a védőárkon, elengedte a lánya kezét, és elrohant.

Molnár Ferenc monoklija

– Abban az évben született, 1937-ben, amikor Molnár Ferenc Budapestre látogatott Amerikából akkori feleségével, Darvas Lilivel, de nem nézte meg az unokáját.

– Azért nem, mert bemutatták az egyik darabját, amelyet ő rendezett, és egész nap a színházban volt. Nagyon kevés ideje maradt az unokáira. Ádám bátyámat elvitte az állatkertbe, de rám, a csúnya újszülöttre nem volt kíváncsi. Ádámnak az állatkertben adott egy ezüst Horthy-ötpengőst, aki nem tudta azt hová tenni, ezért odaadta Lili néninek, hogy vigyázzon rá. Amikor Darvas Lili az 1960-as években Magyarországra jött, és Horváth Ádám már neves rendezőként interjút készített vele, az volt az első kérdése, hogy visszakaphatná-e az ötpengősét, amelyet 1937-ben rábízott, és a ridiküljébe tette. Lili néni semmire nem emlékezett. Molnárral soha nem találkoztam, Vészi Margittal viszont többször is. Nagyanyám New Yorkból áttelepült Alicantéba, mert rájött, hogy az amerikai nyugdíjából – nyolc dollárból – jobban megél Spanyolországban. Sokat leveleztünk, eljött hozzám Angliába, ahol nagyokat kirándultunk, és én is meglátogattam őt. Egyszer arra kértem, hogy írja meg a memoárját, hiszen olyan érdekes élete volt, annyi híres embert ismert. Udvarolt neki Ady Endre és Puccini, a rabiátus Molnár Ferenc időnként kékre-zöldre verte, majd egy olasz báró felesége lett. Azt mondta, hogy nem tud és nem is akar emlékezni, viszont leveleiben nekem bőven idézett az életéből. Megírta, hogyan versengett Bíró Lajos, Ady és Molnár a Vészi lányokért. Bíró végül Vészi Jolánt vette el feleségül. Azt is megemlítette, hogy Adynak egy örömlánytól kapott vérbaj miatt a keze már sebes volt, ezért sem volt kedve hozzá, és azért sem, mert Ady rengeteget ivott. Molnár pedig sármos volt a csillogó monoklijával, inkább nála kötött ki. Nagyon élveztem a családi anekdotáit, amelyek zömét felhasználtam a róla szóló kötetemben. A Kossuth-díj mellé mindig írnak egy indoklást, amelynek egyik mondata úgy szólt, hogy a bizottság méltányolta, hogy jeles családtagjaimról szóló könyveimben kor- és társadalomrajzot is nyújtottam.

– Jó erőben lévő, sikeres író. Ezt csak magának vagy másnak is köszönheti?

– Először is annak, hogy mindig sportoltam. Magyarországon atletizáltam, közép- és mezei távfutóversenyeken indultam. Még Angliában is, amíg volt pénzem rendesen étkezni. Ami a mai kondíciómat illeti, az a feleségemnek köszönhető, aki mindig friss zöldséggel és gyümölccsel lát el. Nagyon vigyáz rám. Most csak a nagy napos teraszunkon sétálgathatok körbe-körbe, mert nem enged ki.

– Hogyan ismerkedtek meg?

– Hát, a BBC nagy házasságkötő intézmény. A feleségem ott volt titkárnő, „túlságosan is csinos”. Nem mulaszthattam el a lehetőséget. Ötvenkét éve vagyunk házasok.

– Három helyen élnek, Angliában, Franciaországban és Magyarországon. Miért döntöttek úgy, hogy Budán maradnak?

– A Kossuth-díj miatt jöttünk haza, amelynek az átadására a járvány miatt egyelőre nem került sor. Míg nem mehetünk ki, lefordítom angolra a Margit című regényemet, hátha legközelebb Nobel-díjat kapok.

– Mit olvassak el öntől? Ajánljon nekem egy könyvet.

– A Levelek Zugligetből talán a legjobb könyvem, a leginkább kiérdemelte, hogy ilyen rangos díjjal jutalmaztak engem. Jó szívvel ajánlom.