Trianon mindig most van

Jelen van, mikor egy érzéketlen kiszólás különbséget tesz a határon túli és az anyaországi magyar közt.

Kitelepített felvidéki magyarok úton Magyarországra, 1947. Vészterhes és magasztos üzenetek Fotó: Fortepan–Csorba Dániel

A nemzeti jelképekkel szemben immunis liberálisok máig hangosnak felrémlő háborgását persze megint csak Orbán Viktor kormányfő váltotta ki, aki kormányfőként akkor Ópusztaszeren beszélt, Matl Péter turulszobrának – a Nemzeti összetartozás emlékművének – felavatásán. Ez a 2012. szeptember 29-én elmondott beszéd korszakos jelentőségű gondolatokkal szolgálta a magyarságot, s újszerű, mondhatni szinte már posztmodern megközelítésével nem kis részben magát a nemzettudatot is építeni, újjáépíteni volt képes.

Az akkori, máig emlékezetes liberális hőzöngést igazából nem is a történetfilozófiai gon­dolat revelatív ereje hívta elő, hanem a turulnak, a magyarság ősi jelképének – s az ősi jelképhez hozzátartozóan a vér és a haza földjének – felemlegetése váltotta ki. Ha nem ilyen görcsösen, saját komplexusaik fogságából ki nem szakadva reagáltak volna erre a beszédre az akkori ellenzékiek, akkor persze másra is felfigyelhettek volna. Figyeljünk fel helyettük erre a másra, hozzájuk képest mindig másként gondolkodva inkább mi, konzervatívok újra.

Kitelepített felvidéki magyarok úton Magyarországra, 1947. Vészterhes és magasztos üzenetek
Fotó: Fortepan–Csorba Dániel

Orbán Viktor a Nemzeti összetartozás emlékművét akkor ugyanis azzal a gondolattal avatta fel, hogy felhívta a figyelmet arra: abban a pillanatban, hogy magyarként a világra jövünk, megköti a hét törzsünk a vérszövetséget, Szent István királyunk pedig megalapítja az államot. Majd a nemzeti sors embert és magyart próbáló fordulataira is kitért, jelezve: ugyanezen a pályán elbuknak ugyan a csapataink a mohácsi csatában, „de a Turul a jelenleg élő magyarok, a már meghalt magyarok és a csak ezután világra jövő magyarok nemzeti identitásának a jelképe lesz”.

Az időnek, a magyarok idejének ez az értelmezése most is sokat segíthet nekünk: ez a hihetetlenül szemléletes s világképében szinte már a költői teremtés gesztusaival is határos gon­do­lat­sor­ ugyanis egyszerre két üzenetet is hordoz– oly módon ráadásul, hogy ezekkel az üzenetekkel most, a trianoni békediktátum századik évfordulóján is gazdagabbak és reménykedőbbek lehetünk.

Ennek a gondolatmenetnek az egyik tanulsága ugyanis az, hogy a magyarok idejében az, ami valaha volt, mindig egyszerre van jelen – most is, minden pillanatunkban is.

A másik tanulsága pedig az, hogy ebben a történelmi időkkel megáldott jelenünkben szimbolikusan egyszerre vannak jelen velünk a jelenleg élő magyarok, de a már meghalt magyarok és a csak ezután világra jövő magyarok is. Minden időkben mindazok tehát, akikért felelősek vagyunk akkor, amikor velünk együtt „minden magyar felelős minden magyarért”.

Az első tanulság most, a nemzetvesztés kerek évfordulóján egyértelműen kiterjeszthető: ennek megfelelően abban a pillanatban, hogy magyarként a világra jövünk, nemcsak megköti a hét törzsünk a vérszövetséget, nemcsak megalapítja Szent István királyunk az ezeréves magyar államot, s nemcsak elbuknak a csapataink a mohácsi csatában, hanem elszenvedjük a magyar történelem máig hatóan legnagyobb traumáját, a trianoni országvesztést. Csak hogy ezzel is minden egyes pillanatban bonyodalmasabb legyen számunkra minden egyes nap, amit ma is magyarként, a magyar vér és a magyar haza örökségébe beleszületve élünk meg.

De ez nem baj. Sőt. Ez minden, csak nem baj. Magyar örökség. Egy egész életre szól – s ha együtt rezdülünk a kormányfő Ópusztaszeren elmondott gondolataival, akkor ráadásul még az is igaz, hogy ez minden pillanatban érvényes.

Akkor is, s akkor aztán különösen, amikor 2020. június 4-én, a trianoni döntés gyászos pillanatában megszólalnak a Kárpát-medencében a történelmi egyházak templomaiban a harangok.

Ha történelemfilozófiailag is elfogadjuk a teljes magyar történelem születésünk pillanatában hozzánk megérkező szinkronicitását, s ezzel együtt azt a gondolatot is, hogy Trianon mindig most van, abból viszont következhet egy aktuálpolitikai következtetés is.

Történetesen az, hogy a trianoni nemzetvesztés mindig is fenyeget. Most is. Minden pillanatban.

Minden olyan közpolitikai aktusban, amikor egy baloldali-liberális politikus megint odáig jut a nemzeti összetartozás megtagadásában, hogy a külhoni magyar nemzettársainknak eljuttatandó segítség ellen emel szót.

És sajnos minden olyan hétköznapi pillanatban, amikor egy tudatlan és érzéketlen kiszólás különbséget tesz a határon túl élő magyar és az anyaországi magyar között. Vagy minden olyan utcai vagy kocsmai filozofálgatásban, amikor valaki csak úgy általában a magyarokról szól elítélően és gyalázkodóan. Nem mintha nem lehetnének önkritikus gondolataink saját magunkról nekünk magunknak. Ez a legtermészetesebb. Nemzeti önvizsgálat nélkül nincsen nemzeti önépítés. De ez úgy van rendjén, ha ezt magunkról mondjuk. A magyarságba magunkat is beleértve. Minden olyan kitétel viszont, amelyben valaki magyarként hadovál a magyarok ilyen-olyan tulajdonságairól, az a legsúlyosabb kirekesztés. Aki így beszél, az kirekeszti magát a magyarok iránti megértő szeretet mindent meghaladó érvényességéből, s ezzel kirekeszti magát abból a sorsközösségből, amely minket minden jó és rossz tulajdonságunkban összeköt.

Trianon tehát sajnos a nyelvünkben is, a szóhasználatunkban is most, éppen most él. Így pedig a velünk szemben alkalmazott nyelvi kirekesztéseikben is. Mert a nyelvi kirekesztéseink is magyar nemzetvesztések. Minden pillanatban.

Amikor tehát arra jutunk, hogy Trianon mindig most van, akkor odáig is el kell jutnunk, hogy vigyázzunk a szavainkra. Vigyázzunk a mindennapjainkra. Vigyázzunk egymásra. Őseinkre és utódainkra.

S vigyázzunk minden egyes olyan pillanatra, amelyekben megszületnek bennünk a magyar idők. És megszületik bennünk a magyar nemzet.

Hogy összetartozhassunk újra. Mindig. Most is. Töretlen magyar megmaradásakarattal.

TRIANON100 összeállításunkat ide kattintva érheti el!