Bobby Shore, Catherine Lutes és Jackson Parrell kamerakezelése ezt arany és sárga, illetve szürke és sötétkék tónusok használatával a néző szájába is rágja.
Fotó: Netflix
A sokak által dicsért szociális érzékenység, hogy a sorozat a szexuális és a gyerekek egymás közti zaklatásától a feminizmuson, rasszizmuson és sajtószabadságon át a melegek és egyéb kisebbségek elfogadottságáig számos témát felölel, határozottan visszás. Már nem elég az 1980-as évek finom jelzése, amikor egy szüfrazsett jelentette a feminizmust, most külön tiráda hangzik el a szóról. Nem elég, hogy valaki árva, feltétlenül Twist Olivér/Jane Eyre-szerű világból kell érkezzen ahhoz, hogy érezni lehessen a nevelőszülők és a szerető otthon közti különbséget. Anne és indián barátnője kapcsán mindenképp ki kell mondani, hogy „az emberek hamar észreveszik a különbözőségeket, amikor valójában mennyire hasonlítunk”. Anne képességeit annyira fel kell nagyítani, hogy társai sokszor inkompetensnek tűnjenek mellette. Ugyanakkor Anne olyan galibákat okoz, amelyek a századfordulón elképzelhetetlenek lettek volna, például többször majdnem tönkreteszi társai jó hírét.
A forgatókönyvi túlzások felteszik a kérdést, miért gondoljuk, hogy a XXI. századi fiatalokat csak a sötét világ érdekli. Az Anne-sorozat a maga korában is idilli volt, most viszont giccsesnek nevezzük. Úgy gondoljuk, hogy poszttraumás stressz vagy a #metoo nélkül nem készülhet értékelhető XXI. századi mű. A probléma azonban, hogy épp az az ártatlanság vész el, amely Montgomery műveit halhatatlanná tette. A hatalmas rajongótábor másképp gondolja. A Twitteren próbálják a Netflixet meggyőzni, hogy a CBC-vel való szakítása ellenére folytassák a sorozatot. A streamingszolgáltató egyelőre nem hallgatta meg kérésüket, így többen reménykednek, előbb-utóbb a mostani tiniknek is az 1980-as évek minisorozatai jelentik majd az etalont.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!