Széttört palatábla

Lucy Maud Montgomerynek egy vörös hajú árva lányról szóló regénysorozata az angolszász ifjúsági irodalom alapdarabja.

Amybeth McNulty (Anne) modern képet fest a századelő Kanadájáról Forrás: Netflix

Lucy Maud Montgomerynek egy vörös hajú árva lányról szóló regénysorozata az angolszász ifjúsági irodalom alapdarabja. Számtalan feldolgozását azonban a XXI. század túl giccsesnek találja. Az Anne, E-vel a végén! sötétebb megközelítést alkalmaz. Miért akarjuk megfosztani a mai gyerekeket az ártatlanságtól? Anne Shirley azonnal az olvasóközönség kedvence lett, amikor az Anne otthonra talál 1908-ban megjelent. A kanadai írónő a Prince Edward-szigeti gyerekkorának állított emléket a kilenckötetes regényfolyammal (magyarul nyolc jelent meg), illetve a számos egyéb regénnyel, amelyekben rendre feltűnik leghíresebb karaktere. Mozis, rádiós, tévés és színházi adaptációk születtek a tűzrőlpattant, csúnyácska, okos és hatalmas képzelőerővel rendelkező, vörös hajú árva lányról, aki meghódítja egy mély érzésű testvérpár szívét és Avonlea egész közösségét. A feldolgozásokból kiemelkedik az 1985-ös és 1987-es minisorozat, amelyek nyomán Megan Followsról sokan a mai napig állítják: ő Anne.

Nehéz az ilyen örökséggel mit kezdeni. Tudta ezt a Breaking Bad írója, Moira Walley-­Beckett is, aki régi álmát valósította meg, amikor gyerekkora szeretett regényét a kanadai CBC és a Netflix segítségével képernyőre adaptálta, hozzátéve, hogy már gyerekként is zavarta, mennyire „fehér” a környezet. Ennek ellenére az első évad többé-kevésbé tartja magát az eredeti történethez, a kritikusok nem véletlenül dicsérik rajongva Amybeth McNulty (Anne Shirley) és Lucas Jade Zumann (Gilbert Blythe) alakítását, mivel azon kevés gyerekszínészek közé tartoznak, akik tényleg tudnak játszani. Kettejük kapcsolatának meghatározó jelenetét, mikor Anne széttöri Gilbert fején a palatáblát, Darcy és Elizabeth szócsatáihoz lehet hasonlítani. A Cuthbert testvérpárt alakító Geraldine ­James és R. H. Thomson, illetve az Avonlea főmatrónáját, Rachel Lynde-et játszó Corrine Koslo szintén kiválóak, ahogy az Anne-t és Gilbertet körülvevő többi gyerekszereplőre sem lehet panasz. A második és harmadik évad valósítja meg a Walley-Beckett által kívánt sokszínűséget. Néger, indián és LMBTQ-karakterei olyan konfliktusokat hoznak a Prince Edward-szigeti (álom)világba, amelyek korábban elképzelhetetlenek lettek volna. A hangsúlyozott politikai korrektség miatt a sorozat néha olyan, mintha egyszerre két filmet nézne az ember. Az egyik Anne felnőtté válása, ahogy a képzeletbeli világ találkozik a valósággal, de a lány sosem veszti el képzelőerejét, a másik pedig a gondoktól terhes valóság, ahol a társadalom kitaszítottjai tengetik mindennapjaikat.

Bobby Shore, Cathe­rine Lutes és Jackson Parrell kamerakezelése ezt arany és sárga, illetve szürke és sötétkék tónusok használatával a néző szájába is rágja.

Amybeth McNulty (Anne) modern képet fest a századelő Kanadájáról
Fotó: Netflix

A sokak által dicsért szociális érzékenység, hogy a sorozat a szexuális és a gyerekek egymás közti zaklatásától a feminizmuson, rasszizmuson és sajtószabadságon át a melegek és egyéb kisebbségek elfogadottságáig számos témát felölel, határozottan visszás. Már nem elég az 1980-as évek finom jelzése, amikor egy szüfrazsett jelentette a feminizmust, most külön tiráda hangzik el a szóról. Nem elég, hogy valaki árva, feltétlenül Twist Olivér/Jane Eyre-szerű világból kell érkezzen ahhoz, hogy érezni lehessen a nevelőszülők és a szerető otthon közti különbséget. Anne és indián barátnője kapcsán mindenképp ki kell mondani, hogy „az emberek hamar észreveszik a különbözőségeket, amikor valójában mennyire hasonlítunk”. Anne képességeit annyira fel kell nagyítani, hogy társai sokszor inkompetensnek tűnjenek mellette. Ugyanakkor Anne olyan galibákat okoz, amelyek a századfordulón elképzelhetetlenek lettek volna, például többször majdnem tönkreteszi társai jó hírét.

A forgatókönyvi túlzások felteszik a kérdést, miért gondoljuk, hogy a XXI. századi fiatalokat csak a sötét világ érdekli. Az Anne-sorozat a maga korában is idilli volt, most viszont giccsesnek nevezzük. Úgy gondoljuk, hogy poszttraumás stressz vagy a #metoo nélkül nem készülhet értékelhető XXI. századi mű. A probléma azonban, hogy épp az az ártatlanság vész el, amely Montgomery műveit halhatatlanná tette. A hatalmas rajongótábor másképp gondolja. A Twitteren próbálják a Netflixet meggyőzni, hogy a CBC-vel való szakítása ellenére folytassák a sorozatot. A streamingszolgáltató egyelőre nem hallgatta meg kérésüket, így többen reménykednek, előbb-utóbb a mostani tiniknek is az 1980-as évek minisorozatai jelentik majd az etalont.

(Anne, E-vel a végén!, kanadai dráma, készítő: Moira Walley-Beckett, 1–3. évad, 2017–2019, forgalmazó: Netflix)