A sorozat első darabja, a Nyomtalanul inkább csak arra alkalmas, hogy felkeltse az érdeklődést. Kissé elcsépelt a történet, ahogy egy autós baleset két gyerek túlélője közül az egyik évtizedek múltán ráismer a másikra, meglátva benne a felelőst elrontott életéért, s felkeresi, elrabolja, majd évekig nyomástartályban tartja fogva és kínozza a szerencsétlen áldozatot. Ám Carl Mørck és Assad karaktere, a két színész, Nikolaj Lie Kaas és Fares Fares alakítása elviszi a történetet. (A két magyar szinkronhang, Stohl András és Kálid Artúr is telitalálat.)
A második regény és film, a Fácángyilkosok már lényegesen jobb, bár az elit iskolában nevelkedő, majd a társadalom ranglétráján a csúcsra törő aberrált világfik túlkapásainak a megjelenítése kissé elnagyolt és megfilmesítve nem túl hiteles. Ám mégis mérföldkő ez a darab, Jussi Adler-Olsen már itt is feszegeti az elhallgatott társadalmi problémákat, amelyek a további alkotásokban rendre megjelennek.
A Palackposta az ateizmus útjára lépett Dániában is burjánzó alternatív egyházak ellentmondásos viszonyait használja fel alapmotívumként. Hogy egy zárt egyházi közösség tagjai mennyire kiszolgáltatottak a mindennapok nagyon is valóságos fenyegetéseinek, s mennyire esetlenül és esendően reagálnak egy szörnyű bűntényre, a páros gyerekrablásra. A film utolsó képei megrázóak, ahogy egyfelől a megrögzött ateista Mørck a könnyeivel küszködik a gyászszertartáson, illetve ahogy a férjet, apát elvesztő család elhagyja a gyülekezetet. Se veled, se nélküled, Uram…
A 64-es betegnapló ennél is tovább megy. Azt a korábban valószínűleg Dániában sem közismert történeti adatot dolgozza fel, mely szerint a skandináv országban a tovább élő fajelmélet vadhajtásaként 1939 és 1964 között tizenegyezer nőt sterilizáltak illegálisan.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!