Hamis jólét

Könyvajánló a dán társadalom visszásságait stílusosan feltáró detektívregény sorozatról.

Jussi Adler-Olsen eleve úgy írt, hogy történeteit majd vászonra viszik Fotó: Joerg Koch Forrás: Getty Images

Q ügyosztály. Csemege a Hollywoodon túli mozi világából, a – hangsúlyozottan skandináv – krimi szerelmeseinek. Ezért sokan fogadták csalódással a hírt, hogy a járvány miatt elhalasztották a népszerű sorozat ötödik epizódja, a Hajtóvadászat október elejére tervezett filmbemutatóját. Regényként azonban már a nyolcadik eset (A 2117. áldozat – Animus Könyvek, 2020) is olvasható – a szerző, a dán Jussi Adler-Olsen hazánkban is komoly kihívója a közkedvelt norvég Jo Nesbønek.

A krimi megítélését Magyarországon is alapjaiban meghatározta Agatha Christie és Sir ­Arthur Conan Doyle munkássága. Nem feltétlenül a műfaj előnyére. Különböző korokat persze nem könnyű, sőt igazságtalan összehasonlítani, ám ma már kissé megmosolyogtató a módszer, ahogy Miss Marple, Hercule Poirot és Sherlock Holmes nyomozott.

Aztán hazánkba is betörtek a tucatsorozatok, a Columbo, a San Francisco utcáin, a Petrocelli, a Kojak és társaik, valamint a hollywoodi produkcióknál mindenképpen igényesebb német Derrick. Aki azonban a gyilkosságok felderítésénél, „a rossz elnyeri méltó büntetését” csattanónál, a gyakran mesterkélt szorongásnál többet remél egy könyvtől, egy filmtől, az ezektől sem vált krimirajongóvá. S a sort folytathatnánk a lényegében egy kaptafára készülő közelmúltbeli, jelenkori, „lebilincselő”, tempójukban borzasztóan felpörgetett darabokkal, a különféle helyszínelőkkel és mentalistákkal.

Jussi Adler-Olsen eleve úgy írt, hogy történeteit majd vászonra viszik
Fotó: Getty Images

A skandináv krimi ennél lényegesen többet ad, nem véletlenül világmárka. A magyar olvasók elsősorban Jo Nesbø igézetében élnek, akinek a regényei közül azonban csak kettőt, a Fejvadászokat és a Hóembert filmesítették meg.

A dán Jussi Adler-Olsen eleve úgy vágott neki a Q ügyosztály sorozatnak, hogy annak a darabjait idővel vászonra viszik. Ekkora sikerre talán ő maga sem számított. Adva van egy aszociális, idegileg labilis, középkorú, válófélben lévő nyomozó, Carl Mørck, akit akár Nesbø sztárja, Harry Hole nyomozó lelki rokonának is tekinthetünk. Sikertelen rajtaütés után, amelyben kollégája az életét veszti, másikuk pedig rokkanttá válik, Mørcknek kitelik a becsülete a rendőrségnél, s könyörületesen azzal bízzák meg, hogy rendszerezze a feltáratlan ügyek dossziéit. Ez a Q ügyosztály. Mørck idővel társat is kap a hontalan bevándorlóból nyomozóvá avanzsált Assad személyében, s persze nem éri be az akták tologatásával. Nyomozni kezd.

A sorozat első darabja, a Nyomtalanul inkább csak arra alkalmas, hogy felkeltse az érdeklődést. Kissé elcsépelt a történet, ahogy egy autós baleset két gyerek túlélője közül az egyik évtizedek múltán ráismer a másikra, meglátva benne a felelőst elrontott életéért, s felkeresi, elrabolja, majd évekig nyomástartályban tartja fogva és kínozza a szerencsétlen áldozatot. Ám Carl Mørck és Assad karaktere, a két színész, Nikolaj Lie Kaas és Fares Fares alakítása elviszi a történetet. (A két magyar szinkronhang, Stohl András és Kálid Artúr is telitalálat.)

A második regény és film, a Fácángyilkosok már lényegesen jobb, bár az elit iskolában nevelkedő, majd a társadalom ranglétráján a csúcsra törő aberrált világfik túlkapásainak a megjelenítése kissé elnagyolt és megfilmesítve nem túl hiteles. Ám mégis mérföldkő ez a darab, Jussi Adler-Olsen már itt is feszegeti az elhallgatott társadalmi problémákat, amelyek a további alkotásokban rendre megjelennek.

A Palackposta az ateizmus útjára lépett Dániában is burjánzó alternatív egyházak ellentmondásos viszonyait használja fel alapmotívumként. Hogy egy zárt egyházi közösség tagjai mennyire kiszolgáltatottak a mindennapok nagyon is valóságos fenyegetéseinek, s mennyire esetlenül és esendően reagálnak egy szörnyű bűntényre, a páros gyerekrablásra. A film utolsó képei megrázóak, ahogy egyfelől a megrögzött ateista Mørck a könnyeivel küszködik a gyászszertartáson, illetve ahogy a férjet, apát elvesztő család elhagyja a gyülekezetet. Se veled, se nélküled, Uram…

A 64-es betegnapló ennél is tovább megy. Azt a korábban valószínűleg Dániában sem közismert történeti adatot dolgozza fel, mely szerint a skandináv országban a tovább élő fajelmélet vadhajtásaként 1939 és 1964 között tizenegyezer nőt sterilizáltak illegálisan.

Mind a négy film kasszasiker volt Dániában, a 64-es betegnapló pedig egyenesen minden idők legnagyobb bevételét hozta az észak-európai országban. Ezért is övezte hatalmas érdeklődés az újabb epizód, a Marco Effect, magyar regénycíme alapján a Hajtóvadászat megfilmesítését. Bár némi kétely is vegyül az izgalomba, hiszen más stúdióban – a Zentropa helyett a Nordisk Filmben – készül a mozi, így más a rendező, és természetesen más a két főszereplő is. Mindenesetre sürget az idő, hiszen Jussi Adler-Olsen idén már a sorozat nyolcadik darabját is papírra vetette.

Carl Mørck, úgy tűnik, felveszi a versenyt Harry Holéval, sőt bizonyos tekintetben túl is tesz rajta. Jo Nesbø elsősorban rendkívül népszerű hősének köszönheti a sikereit, ám az alkoholista nyomozó kissé már rá is nyomja bélyegét a norvég szerző regényeire. Már nem is újabb és újabb bűnesetekről olvasunk, hanem Harry Hole – persze mesterfokon megírt – élettörténetét követjük nyomon könyvről könyvre.

Jussi Adler-Olsen, valószínűleg tudatosan, más utat jár. Ugyan Carl Mørck is életre kelt, ám az ő magánélete mindvégig háttérben marad. Más a küldetése: hogy fellebbentse a fátylat a sziklaszilárdságot sugárzó, ám olykor hamis jólétben tobzódó dán társadalom visszásságairól.