Lebombázott műterem – Elveszett festői fotográfiák

Hatalmas, boltozatos homlok, előrenéző, nagy, sötét szemek, merész orr, tiszta rajzú száj a kevés, puha fénnyel formált arcban, a fehér gallér alatt fekete lavallière nyakkendő: az elegáns fényképről a fiatal Bartók Béla tekint vissza ránk. Ha valaki hírét sem hallotta volna a zeneszerzőnek, a portré első ránézésre meggyőzné, hogy a modell következetes művész, tiszta, bátor ember.

Székely Aladár, a jellemábrázolás nagymestere fiával. Forrás: Petőfi Irodalmi Múzeum

Aki ilyennek látta és láttatta: Székely Aladár, a jellemábrázolás nagymestere, a modern magyar fotográfia úttörője. Írók és művészek című albuma, amelyben kiváló kortársainak maradandó galériáját adta, a portréfényképezés legjobb hagyományainak megteremtője. Baki Péter, a kecskeméti Magyar Fotográfiai Múzeum igazgatója szerint világszínvonalat képviselt.

Arcképeit a kortársak is nagyra értékelték, merésznek találták, hiszen egyetlen eszközzel éri el a kívánt hatást: a fekete vagy homogén háttér elé állított modellt megvilágító fénnyel. Gyakran élt az akkor még szokatlannak ható kivágással is, amely pusztán az arcot rögzítette a képmezőn.

Székely Aladár, a jellemábrázolás nagymestere fiával. Fotó: Petőfi Irodalmi Múzeum

Székely Aladárt ma leginkább Ady Endre portréi által ismerjük. Ő volt az, aki mániákusan fényképezte, építette a költő imázsát, hírnevét. De nemcsak róla, a korabeli művészeti, politikai, irodalmi élet legnagyobbjairól is időtálló, festői fotográfiákat készített. Mondhatnók, azok a képek, amelyek nemzetünk korabeli kiválóságairól máig bennünk élnek, szinte kivétel nélkül Székely Aladárnak köszönhetők.

Babits Mihályt 1913-ban lefényképezte, majd 1917-ben Ady Endrével közös fotón is megörökítette őt. 1919 körül Móricz Zsigmond állt neki modellt, miután a feleségével párban is megmutatta magát a kamerának. Molnár Ferencet 1906 környékén ültette gépe elé, de Fényes Adolf, Gulácsy Lajos, Szinyei Merse Pál, Rippl-Rónai József, Apponyi Albert, Horthy Miklósné, Rabindranáth Tagore, Eötvös Loránd, Kaffka Margit, Bartók Béla, Kodály Zoltán, Habsburg főhercegnők, főhercegek és sok más híresség vonásait is megismertette a világgal.

Amit kevésbé tudunk: műhelyéből aktok, csendéletek, táj-, város-, zsáner- és életképek is kikerültek, sőt festett is, eljárt a nagybányai művésztelepre. A szabadiskola hagyományai erőteljes nyomot hagytak figurális kompozícióin. Kiállításokon is fotózott.

Életművének feldolgozásával elsőként Dávid Katalin művészettörténész, majd E. Csorba Csilla, a Petőfi Irodalmi Múzeum (PIM) tiszteletbeli főigazgatója foglalkozott. Kutatásaik során bizonyságot nyert, hogy a fotográfus budapesti műtermét a háborúban bombatalálat érte, s a becsapódás következtében életművének jelentős része elpusztult. A megmaradt anyagnak is csupán kis hányadát vitte magával egyedül maradt felesége a rokonokhoz, akik az 1970-es években úgy döntöttek, az üveglemezek tucatjait és a nehezen tárolható nagy méretű fotókat közgyűjteményekben helyezik el. Így került Székely Aladár hagyatéka a Magyar Fotográfiai Múzeumba (MFM) és a PIM-be, sok közülük sérülten, hiszen a munkák egy részét sokáig nedves pincében tárolták.

Míg az MFM száz Székely-képet őriz, az irodalmi múzeumban lévő egység ezerkétszáz felvételt jelent, ezek zöme már átesett a restauráláson. Ismereteiket a kutatók erre a két törzsanyagra alapozzák, miközben tisztában vannak azzal, mennyire töredékes mindkét kollekció. Az sem kétséges számukra, hogy vannak még magántulajdonban lévő azonosítatlan Székely-fotók.

A művész fényképezés közben nem ismert fáradtságot, kedvelt felvételeit többször átdolgozta. Példa erre az 1910-es Anya és gyermeke című fotója, amellyel első nagy sikerét aratta. Nélkülöző barátain rendszeresen segített, Adyn egészen haláláig, festőművészek sorsán képek vásárlásával igyekezett enyhíteni. A kiállításokon kompetens kritikusként fogadták, véleményére sokat adtak.

A fotográfus nyolcvan éve, 1940. szeptember 27-én hunyt el Budapesten. Idén februárban, születése százötvenedik évfordulóján a kecskeméti fotográfiai múzeumban rendeztek képeiből időszaki kiállítást. Egyetlen köztéri szobra szülővárosában, Gyulán áll, a róla elnevezett utcában. Munkásságát felterjesztették a hungarikumok gyűjteményébe.

Élő testek

Székely Aladár születésének 150. évfordulója alkalmával a Petőfi Irodalmi Múzeum októberben nyíló kiállítása arra vállalkozik, hogy ismert és eddig nem publikált képek segítségével betekintést engedjen a művész személyes életébe, a műteremben folyó alkotómunka kisebb műhelytitkaiba, s nem utolsósorban több mint száz fotó segítségével felrajzolja a műterem három és fél évtizedes működésének jellemző vonulatait. Kik jártak az általa, majd a fia által vezetett műterembe, milyennek látta, láttatta a fotográfus a hozzá betérő, közeli ismerősként, barátként tisztelt alkotókat? Mi az a különös, egyedi, amit meg kell ragadni a testből, hogy az élővé és jellemzővé váljon, s akár egy század múlva is hatni tudjon? 1915 karácsonyára jelent meg az Írók és művészek című albuma, addigi pályafutásának rá jellemző válogatása, az első sorozat. Kiket, mely felvételeket tartalmazott volna a második sorozat?

A hipotetikus kérdés megválaszolásához a kiállítás azokból a pozitív kópiákból és negatívokból mutat be reprezentatív válogatást, amelyek a Székely-hagyaték részeként 1977-ben kerültek a Petőfi Irodalmi Múzeumba.

(Új vizeken. Írók és művészek Székely Aladár műtermében. 2020. október 21. – 2021. január 31.)