Hősünk pályája biztatóan indult, úgy tűnt, a tudományos karrier illik a tudásához, a képességeihez. Odáig vitte, hogy egy jó szándékú körmendi tanító, nevezett Frim Jakab 1875-ben a szellemi fogyatékosok istápolására és oktatására általa létrehozott intézetet a Hülyék tan- és nevelő-intézetének nevezte el. Sőt...
A hülyeség és a hülye intézetek, különös tekintettel Magyarország hülyéire című tanulmányában tapasztalatait is megosztotta szakmabéli társaival. Előremutató tett volt, társadalmi jelentősége vitathatatlan, ámde hősünknek a nyelvi hierarchiában kellett minél előrébb jutnia. Ő maga úgy gondolta, ennek semmi akadálya, eddigi teljesítménye megfelelő lendületet ad számára a ranglétrán való felfelé lépkedésre.
És hát a szappanopera nyilván itt, a történet csúcspontján érne véget. A forgatókönyvíró egy utolsó, katartikus erejű epizódban az akkor már intézetek nevében és komoly szaktanulmányokban is megfordult, élete delén járó hősünkkel felkeresteti apját, a hűl igét, hogy számonkérje rajta hányatott gyermekkorát. A mit sem sejtő apa elhűlve hallgatja a dickensi fordulatokban gazdag életutat, majd zokogva borul egy kéznél lévő asztalra, s kér bocsánatot materializálódott ifjúkori botlásától. Végül összeszedi magát, s az ifjú vállát átölelve mutatja be őt egyfajta megkerült ellen-tékozlófiúként a népes szócsalád többi tagjának, akik protokolláris mosollyal az arcukon biztosítják őt arról, mennyire örülnek, hogy rokonuknak tudhatják, s ujjukkal tréfásan megfenyegetve kérik, hogy aztán öregbítse ő is a család hírnevét. Ennek az egész felhajtásnak csak a törvényes fiú, a hüllő nem örül, aki attól tart: apja végrendeletében a számára juttatott vagyon rövidesen megfeleződik…




















Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!