Anyácska hazavár

Hetvenöt éve szentesítették a csehszlovák–magyar „lakosságcsere” egyezményét.

Elüldözött csallóközi magyar nők és gyermekek a rajkai nagyvendéglőben, 1946. november. Fotó: MTI/MAFIRT Fotó: -

Elüldözött csallóközi magyar nők és gyermekek a rajkai nagyvendéglőben, 1946. november.
Fotó: MTI/MAFIRT

A németek lakta Szudéta-vidék 1938 szeptemberében, a müncheni egyezmény értelmében a Harmadik Birodalomhoz, pár héttel később, az első bécsi döntés következtében a Felvidék déli sávja Magyarországhoz került. A következő évben létrejött a Cseh–Morva Protektorátus a cseh állam területén, német fennhatóság alatt, megszületett az önálló Szlovákia, Kárpátalja pedig ismét hazánk része lett.

A második világháború idején Angliában tevékenykedő Beneš-emigráció visszatérte után a saját Csehszlovákia-víziója szerinti „homogén csehszlovák nemzetállam” megteremtésén fáradozott.

Ennek része volt az is, hogy a nemzetiségektől – elsősorban a háborúban vesztes németektől és magyaroktól – az újjászülető csehszlovák állam minél előbb szabaduljon meg. Kárpátalja és az ott élő ruszin és magyar népesség 1945 után nem jelentett problémát, hiszen a Szovjetunió a Kárpát-medence és Közép-Európa területére vezető „kompszerepet” szánt a régiónak, ezért a csehszlovák államot arra kényszerítette, hogy az orosz elnevezés szerinti „Kárpátontúli Ukrajna” területét adja át neki. Ez az 1945. június 29-én kötött moszkvai szerződésben meg is történt.

Kárpátalja hovatartozásának kérdéséről – és annak a csehszlovák–magyar, illetve a szovjet–magyar kapcsolatokra gyakorolt hatásáról – Vjacseszlav Molotov szovjet külügyi népbiztos és Edvard Beneš csehszlovák elnök Moszkvában egyeztetett 1945. március 24-én. A megbeszélésről készült titkos feljegyzés szerint Beneš akkor azt mondta, hogy

„Kárpát-Ukrajna csatlakozása a Szovjetunióhoz két szempontból fontos Csehszlovákia számára, először: a Szovjet­unió Magyarország szomszédja lesz, másodszor: a Szovjetunió túllép a Kárpátokon.” Erre „Molotov elvtárs megerősíti, hogy ilyen körülmények között a németek kétségtelenül békésebbek lesznek majd, s még inkább a magyarok. […] Ha most a Szovjetuniónak közös határa lesz Magyarországgal, a magyarok kétségkívül csendben maradnak majd.”

A csehszlovákiai magyarság – mint például Janics Kálmán orvos, történész A hontalanság évei (1979) vagy Duray Miklós író Kutyaszorító (1983) című könyvéből kiderül – nehéz helyzetben volt a második világháborút követően.

A csehszlovák állami törekvés akkoriban ugyanis az volt, hogy a felvidéki magyarok ismerjék el: a magyar állam több évszázados „türelmetlen nemzetiségpolitikájának” eredményeként ők elmagyarosodott szlávok, s térjenek vissza szlovák gyökereikhez (ezt nevezték reszlovakizációnak) – vagy pedig távozzanak az ország területéről.

A kassai székhelyű Szlovák Nemzeti Tanács 1945. február 4-i kiáltványában ismertette a magyarkérdéssel kapcsolatos alapelveit.

„A magyarosítás és a feudális fasiszta rendszer képviselői­nek, akiket a pesti kormány 1938 után küldött Szlovákia megszállt területeire, vissza kell menniük oda, ahonnan jöttek. Az itteni magyar polgárok helyzete attól függ majd, miként viszonyulnak a szlovák nemzethez, az új Csehszlovákiához, demokratikus és szláv orientációjához. […] Az elmagyarosodott szlovák származású polgárok számára lehetővé tesszük, hogy bekapcsolódhassanak a szlovák nemzet életébe. […] Gazdasági életünkből gyökerestül kiirtjuk a németek, magyarok és szlovák áruló segítőtársaik és minden szlovákellenes elem befolyását.”

Ennek jegyében 1945 májusában a felvidéki magyarokat elbocsátották az állami alkalmazásból, megszüntették számukra a nyugdíjak kifizetését, júniusban pedig bezártak minden csehszlovákiai magyar iskolát. Az év végéig – a Beneš-dekrétumok értelmében – nagyjából tízezer magyart hurcoltak csehországi közmunkákra, közel negyvenezer magyar „háborús bűnös” ellen emeltek vádat, több ezret pedig internálótáborba kényszerítettek.

Békési szlovákok tüntetnek áttelepítésük ellen, 1946. augusztus.
Fotó: MTI /MAFIRT–Bartos Péter

Ezrével űzték el otthonukból és szülőföldjükről 1945–1946-ban a felvidéki magyarokat, akik olykor a jeges Dunán keresztül voltak kénytelenek menekülni. Hogy ezeket a folyamatokat a magyar kormány felszámolja – vagy legalább diplomáciai és jogi mederbe terelje –, egyeztetéseket folytatott északi szomszédunkkal. Azt ezt megelőző, magyar vezető belpolitikai szereplők részvételével zajló értekezletek során

fölmerült az is, hogy ha meg akar szabadulni a csehszlovák állam a magyaroktól, akkor „földjeikkel együtt” tegye.

Vagyis a Felvidék nagy magyar többségű lakossággal rendelkező része kerüljön ismét a magyar államhoz. Természetesen a szovjet megszállás alatt lévő Magyarország nem volt akkoriban abban a helyzetben, hogy ilyen feltételeket szabjon. Így aztán, mintegy mentve a menthetőt és a felvidéki magyarok teljes elűzését megakadályozandó, megállapodott a magyar kormány a lakosságcseréről a csehszlovák kabinettel.

A lakosságcsere 1947 áprilisában kezdődött meg, s 1948-ra mintegy hetvenezer szlovák hagyta el önként Magyarországot, illetve több mint hatvannyolcezer magyart telepítettek ki Csehszlovákiából.

Mint a téma talán legjelentősebb szakértője, Vadkerty Katalin történész kutatásaiból tudjuk, ténylegesen ennél jóval több felvidéki magyar érkezett hazánkba: húsz- és harmincezer közötti csak azok száma, akiket azért telepítettek ki, mert 1938 novembere – a Felvidék visszatérése – után költözött oda, további mintegy hatezer fő pedig önként hagyta el Csehszlovákiát. A kitelepítések 1949-ben értek véget.

A Csehszlovákiából áttelepített magyaroknak nem volt könnyű helyzetük hazánkban sem, hiszen legtöbbjük nem szavazhatott az 1947-es parlamenti választásokon, sokuknak „nacio­nalizmusuk” miatt rendőrségi vagy bírósági eljárást kellett elszenvednie. Ráadásul a paritás elve sem érvényesült: noha a lakosságcsere-egyezmény szerint nagyjából azonos anyagi körülmények közé kellett volna kerülniük, a gyakorlatban a legtöbb esetben jóval szerényebb ház, gazdasági felszerelés, infrastrukturális környezet jutott nekik, mint ami szülőföldjükön az övék volt. Ezután pedig a kommunista diktatúra kiépítésével, valamint az erőszakos szövetkezetesítésekkel és az államosításokkal is szembe kellett nézniük.