Ó az emberből közben műember lett / Aki tőle született: műgyerek – e jövőbe látó sorok 200 évvel az utolsó háború után címmel, az Omega 1971-es kislemezére készültek. Az azóta lepergett éppen fél évszázadban műgyerek szerencsére nem, a magyar Divided zenekar ugyancsak futurisztikus albuma ellenben megszületett.

MTI/Mohai Balázs
Egy időutazás keretében repüljünk vissza a nyolcvanas évekbe, annak is a legelejére! Üljünk be egy kényelmes űrhajóba, és a folyamatosan digitalizálódó jelent érintve száguldjunk át egy másik, távolabbi idősíkba. Eközben a zenéről se feledkezzünk el! Kiváltképp az említett korszak fősodratú muzsikájáról, amelyet többek között az Iron Maiden, a Van Halen, a Kiss vagy épp a Def Leppard testesített meg nemegyszer százezres stadionkoncerteken. E bandák nem csupán a kortárs nemzedéket vadították meg igényes, kemény zenéjükkel, de kihatottak öt extrém megjelenésű fiatalember 2015-ben, valós térben „felinstallált” Divided nevű formációjára is. Akik gondoltak egy merészet, majd Behind Your Neon Eyes (Neon szemeid mögött) címmel – két közép-, illetve egy nagylemezt követően – tavaly útjára bocsátották vadonatúj albumukat. Méghozzá az arénarockot megbolondítva a synthwave, illetve szintipop irányzatával, továbbá némi New Order-es vagy épp Depeche Mode-os beütéssel.
Azonnal szemet szúr a szürreálisnak ható, művészi frontborító (Hidrico Rubens spanyol származású művész munkája), amely egy csábos (és persze neonszemű) hölgyet ábrázol. Nyilván ebből is sejthető, hogy a korong zenei tartalma nem éppen hétköznapi élményt tartogat számunkra; erről az öt titokzatosságba burkolózó zenész – Tudós, Kiborg, Belmont, Stalkher, valamint Void gondoskodik.
A tizenegy, átlagosan három-négy perces tétellel olyan egyedi hangzást sikerül kialakítaniuk, amellyel modernizált formában a mai húszéves, illetve azon túli nemzedékek számára is igyekeznek elfogadhatóvá, sőt szerethetővé tenni a már említett példaképek stílusirányzatát. Koncepciójuk az információs digitális-technikai társadalom zenei-kulturális (koncerteken vizuális) megjelenítése, egyfajta jövőkép felvázolása. Kérdés azonban, hogy a fentieken túl mindez elegendő-e a már őszbe csavarodó, más műfajon szocializálódott zenekedvelők megszólításához. Amelyhez amúgy minden adott. Például az énekes rátermettsége, aki a magasabb régiókban is tisztán és erőteljesen, magabiztosan intonál, ám ha kell, képes reszelős-karcos hangszínre is váltani. A markáns megszólalást dús, többszólamú vokál teszi teljessé és egyben sejtelmessé, jelentősen tompítva a hagyományos metal eredendő vadságát. Mindez oly módon tálalva, hogy még a megátalkodott, talpig bőrbe és szegecsekbe öltözött rocker számára is jóízűen fogyasztható. Jó arányérzékkel, szinte csak ízelítőképpen köszön be a jellemzően szintetizátor tolmácsolta űr- vagy indusztriális műfaj, miképpen a metalos zúzást sem viszik túlzásba. A gitárszólókból éppen annyit adagolnak, amennyit a stílus megkövetel; viszont érezhető, hogy a hangszerek értő kezekben szólalnak meg.