„Ismeretlen tettesek”

Ha visszanézünk a XX. század történetére, sok olyan politikai döntés volt, amelyet jobb lett volna nem vállalni, de a leginkább meg sem hozni.

PRISTINA, KOSOVO - MAY 03: People walk past the unfinished Serbian Orthodox church of Christ the Savior on May 3, 2019 in Pristina, Kosovo. A recent EU-backed summit failed to restart negotiations between leaders from Kosovo and Serbia over a final resolution of Kosovo’s sovereignty. In previous talks, the countries’ presidents have signaled an openness to land swaps, which could see the majority-Serb areas north of the Ibar River annexed into Serbia. In the northern city of Mitrovica, the Ibar River divides the city, with Serbs dominating the north and ethnic Albanians to the south. In exchange for ceding areas above the Ibar, Kosovo would take the predominantly ethnic Albanian area of the Presevo Valley in southern Serbia. Many political leaders in Kosovo and across Europe are vehemently opposed to ethnic partition and land swaps, fearing that a change in borders could reignite a conflict that resulted in thousands of deaths from 1998 to 1999. During the conflict, Serbian forces started an ethnic cleansing campaign which pushed approximately one million predominantly muslim Kosovar Albanians from their homes. After diplomatic solutions failed, NATO intervened with a 78-day, United-States led bombing campaign to force Serbian troops to withdraw. After nine years under United Nations control, Kosovo declared independence from Serbia in 2008. Since the declaration, Kosovo has been recognized by 111 of the United Nation’s 193 member states. Serbia, Russia, China and five EU countries still do not recognize it, keeping the country into a state of limbo. (Photo by Chris McGrath/Getty Images) Fotó: Chris McGrath Forrás: Getty Images

Az EU köpönyegforgató. Mikor döntötte el, hogy a határokat nem lehet megváltoztatni? Szerbiáról leválasztotta Koszovót. Kicsik vagytok, legyőzöttek vagytok, mondja nekünk. Elfogadjuk, de ne prédikáljon nekünk elvekről – közölte Alekszandar Vucsics szerb elnök, miután szlovén kollégája, Borut Pahor eléje tette a közös nyilatkozat tervezetét, amelyet a nyugat-balkáni országok május 17-i brdói csúcstalálkozóján akartak aláírni. Ennek egy pontja konstatálta, hogy a nyugat-balkáni országok a határok megváltoztatása ellen vannak. Vucsics, illetve Szerbia más véleményen van, ezért megtoldotta egy mondattal, amellyel lehetetlenné is tette az aláírását. Ha ugyanis a Brdóban összegyűlt nyugat-balkáni államfők, főként Vucsics aláírja, azzal implicite elismeri Koszovó önállóságát. Saját hazafiságának és a szerb nép körkörös fenyegetettségének bizonyítására nyilvánosságra hozta ezt a kiegészítést: lehetséges a határok megváltoztatása, de csakis az ENSZ Biztonsági Tanácsa és valamennyi intézménye határozatainak tiszteletben tartásával.

Vucsics fenti kijelentése nemcsak azért érdekes, mert először hozta nyíltan Brüsszel tudomására, milyen kevésre tartja, és átlát a „jogállamiság” szitáján, vagy mert elfeledkezett az ENSZ- alapokmánynak a népek önrendelkezési jogáról szóló pontjáról, hanem azért is, mert eljárása megerősítette: olyasmit, hogy lemondjon területe egy részéről, csak vesztes háború után lehet lenyomni egy ország torkán. Szerbia pedig nem vesztette el a délszláv háborút, sőt senki sem vesztette el, és igazából senki sem nyerte meg. Egyes államok „előreszaladtak”, és elismerték a magát függetlennek nyilvánító Horvátországot és Szlovéniát, a háború pedig túlment a nagyhatalmak és Szerbia között előre egyeztetett határon, ezért a nemzetközi közösség nem hagyta végigharcolni. Ezzel bizonyította saját stratégiája kudarcát, miszerint egy korlátok között tartott konfliktus után is végre lehet hajtani területi „amputációkat”. Ezek után miért ment bele egy hasonló kalandba, Koszovó kiszakításába Szerbiából? Azért, mert a szerbek el akarták magukat határolni az albánoktól, az albánok is a szerbektől, a Nyugat, elsősorban az USA pedig szeretett volna ütközőzónát létesíteni az orosz befolyás terjedésének gátolására, és az albánokban jobban bízott, mint az oroszbarát szerbekben. Szerbiának a mézesmadzag a délszláv térség újbóli egyesítése volt az EU-n belül. Csakhogy ez a terv más gazdasági és biztonságpolitikai helyzetben készült, a kivitelezése idővel egyre reménytelenebb lett.

Félbehagyott szerb ortodox templom a koszovói Pristinában
Fotó: Getty Images

Végül is kikerült a brdói közös nyilatkozatból az állásfoglalás a határok megváltoztathatatlansága mellett. Miért volt fontos éppen most ebben állást foglalni? A kérdés megválaszolásához érdemes kitérni a politikai kommunikáció változásaira. Arany János ezt így foglalta versbe: „Most nem úgy van. A világot / értekezlet igazgatja: / S az erősebb ha mi csinyt tesz, / Összeűl és – helybehagyja.” Értekezlet a balkáni rendezés tárgyában volt már elég. A világ most is változik, mint Arany idejében. A katonai doktrínák például már nem annyira klasszikus, mint inkább hibrid háborúval számolnak, amelyet nemcsak fegyverekkel, hanem a felgyorsult kommunikáció segítségével (is) vívnak.

Manapság a politikusok sokkal sűrűbben fordulnak a néphez Facebookon vagy Twitteren, mint kiáltványokban vagy a nyomtatott sajtó hasábjain. Az utóbbi erősen visszaszorulóban van, pedig nagy dolgokat lehetett vele művelni, például forradalmat szítani Franciaországban 1789-ben. A magyar kisebbségi politika sajtóbeli ostorozásával készítették fel Európa és a világ közvéleményét Magyarország trianoni szétdarabolására, hogy területéből megjutalmazhassák az antant oldalára álló szomszédokat.

A mai kor emberének kevesebb ideje és kedve van olvasni, tökéletesen megfelel neki, ha buszon, villamoson olvas „zanzásított” híreket. Még az sem számít, hogy általában nem tudni, ki áll mögöttük, legtöbbje anonim, mint az a non paper, amelyre reflektálva a nyugat-balkáni országok fontosnak tartották letenni a garast a határok megváltoztathatatlansága mellett. Ezek az iratok per definitionem multilaterális tárgyalásokon köröztetett, egy vagy több ország által készített informális tervezetek, ötletek, amelyekkel ki akarják mozdítani a tárgyalásokat a holtpontról. A „non”, vagyis „nem” azért van a nevükben, mert a készítők nem kötelezik el magukat teljesen a bennük foglalt javaslatok mellett. Ilyen ötletelésből a Nyugat-Balkán akut problémáinak megoldására az utóbbi időben kettő is volt. Mivel a legtöbb fejtörést Bosznia-Hercegovina életképessé tételének és Koszovó államjogi státusának rendezése okozza, ezekben a témákban tették közzé „ismeretlen tettesek” elképzeléseiket az etnikai határok szükségességéről Bosznia-Hercegovinában és a koszovói kérdés olyatén megoldásáról, hogy a terület további 99 évig maradjon Szerbia része.

Nem lehet rajta csodálkozni, hogy ezt az ötletet (sem) vállalta fel senki. Inkább azon érdemes eltűnődni, hogy ki és kit néz ezzel bolondnak. Az utóbbira egyszerű a válasz, az albánokat. Amióta csak kiszabadultak az oszmán birodalomból, hőn óhajtják, hogy mindannyian egy államban éljenek. Ehelyett a nagyhatalmak több országba osztották szét az összefüggő albánlakta területet. Most lemondjanak a nehezen megszerzett koszovói önállóságról? Az előbbire azonban a válasz többesélyes. Szerbiának bizonnyal megfelelne ez a megoldás, meglehet, hogy onnan ered. Mivel német forrásban jelent meg, az sem zárható ki, hogy „nyugati konyhákban főzték”. Annak idején maga a brit uralkodó lobbizott azért, hogy az albán gazdaság és a függetlenségi mozgalom fészke, Scutari (ma Shkodër, Albánia) Montenegró fővárosa legyen. Az Osztrák–Magyar Monarchiának nem kis erőfeszítésébe került, hogy az 1913-as londoni egyezménnyel létrejött független Albánia – amely az albán lakosságnak csak felét tudhatta határai között – életképes állam legyen. Ha visszanézünk a XX. század történetére, sok olyan politikai döntés volt, amelyet jobb lett volna nem vállalni, de a leginkább meg sem hozni. Ügyelni kellene rá, hogy a XXI. században ne legyen ilyen.