Hatidze Muratova ötvenes éveiben járó méhésznő egy észak-macedóniai elnéptelenedett faluban él ágyban fekvő, vak édesanyjával vezetékes víz és áram nélkül. Kopár sziklák tövében gondozza méhkaptárait védőháló és kesztyű nélkül, miközben valamiféle varázsigét duruzsol nekik. Időnként ellátogat a fővárosba, Szkopjébe, hogy eladja termését, ezáltal biztosítsa a körforgást, melyet az évszakok váltakozásához hasonlít. Egy nap aztán vándorló család telepszik le a szomszédságában, a tehenek, a gépek zúgása és a hét gyerek rikoltozása felbolygatja a nő békés birodalmát. Ennek ellenére Hatidze szeretettel fogadja az idegeneket, és megosztja velük már jól bevált méhészeti tapasztalatait. Nemsokára viszont Hussein, a család feje kapzsiságból olyan döntések sorát hozza meg, amelyek örökre tönkretehetik azt a világot, amelyben Hatidze a természettel harmóniában élt.
A 2019-es Sundance Filmfesztivál nemzetközi dokumentumfilmes mezőnyének nagydíjasa a macedón gyártású, török nyelvű Mézkirálynő, melyben Tamara Kotevska és Ljubomir Stefanov rendezők az utolsó méhvadásznő nyomába eredtek. Hatidze célja, hogy visszaállítsa a méhpopuláció természetes egyensúlyát, miután méhész társai felrúgták azt az ősi szabályt, miszerint a méz felét mindig meg kell hagyni a méheknek. A film tavaly egyébként Oscar-esélyesként két kategóriába, a legjobb dokumentumfilmek és a legjobb idegen nyelvű filmek jelöltjei közé is befért. Nem véletlenül: a rendezőpáros alkotása valahol félúton rekedt a dokumentarista elbeszélés és a már-már megrendezett, drámai párhuzamokat bemutató, gondosan megírt történet között. Ember és természet törékeny viszonyáról mesél, mégpedig csodaszépen.
Az utóbbi évek dokumentumfilmjei között jócskán találunk olyan alkotásokat, amelyek közvetve vagy közvetlenül a klímaváltozás kérdéskörét boncolgatják a gleccserek olvadásától a pusztuló korallzátonyokon át egy polippal való barátkozásig, a téma aktualitása miatt egyre többeket érdekel az úgynevezett environmental documentary (környezetvédelmi dokumentumfilm) műfaja. Tamara Kotevska és Ljubomir Stefanov alkotásában nem mondják elismert tudósok sötét tekintettel a kamerába, hogy mekkora bajt okozunk, ha nem cselekszünk: a környezettudatosság indirekt módon, érzelmi vonalon találja el a nézőt. A rendezők viszont olyannyira erősen építik fel a történet dramaturgiáját, hogy a vége felé a néző könnyen elbizonytalanodhat, megrendezett jeleneteket lát-e, hiszen mégis hogyan tudott jelen lenni a stáb még a legintimebb pillanatokban is? Fejmi Daut és Samir Ljuma operatőrök az amúgy pőre, sivár környezetet játékfilmre emlékeztető csodavilágként mutatják be.
