A plakát tőmondatai

„A plakát nem leíró műfaj, az időbelisége nagyon rövid. Ha nem fog meg egy pillanat alatt, akkor nem jó.”

A tradicionális plakátművészet ­doyen-je, Árendás József grafikus­tervező egy helyen így fogalmazza meg plakátművészetének alaptételét: „A plakát »epigramma«, olyan műfaj, ami nem szószátyárkodva, hanem tőmondatokban beszél.” Ez azonban feltétlenül kiegészítésre szorul, mert Árendás munkáiról nemcsak a tömörség, hanem a találó, mégsem bántó humor, valamint a mindössze néhány lágyan hajlított vonallal is egyértelmű erotikus utalások jönnek szembe az életművét bemutató kötetben.

Az idén hetvenöt éves érdemes művész, a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja, nyugalmazott egyetemi tanár életpályája elérkezett a nagy összefoglalások időszakába. Májustól július közepéig volt látható a Vigadó Galériában pályatársával és barátjával, Bakos Istvánnal közös életmű-kiállítása (A75 + B80). Ebből az alkalomból adta ki mindkettőjük monográfiáját a Magyar Művészeti Akadémia Kiadó. Az „Ár & Ás”-ról szóló kötet olyan, amilyennek egy grafikus munkásságát bemutató albumnak lennie kell. Ami a tartalmat illeti, szakmai publikációk kíséretében végigkalauzol pályaívén az 1968-ban, még iparművészeti főiskolásként született rajzától az 1976-ban elkészült első moziplakátján, majd színházi plakátjain át egészen napjaink független szellemiségű grafikáiig, például a nagy októberi szocialista forradalom századik évfordulójára készített, szarkazmussal átitatott történelmi reflexiójáig.

A felvidéki Ímelyen született művész családja 1947-ben a „bűnös etnikum” tagjaként, kalandos körülmények között menekült át Beneš birodalmából Soltvadkertre, majd Dunaalmásra. Érettségi után hiába felvételizett többször is a Képzőművészeti Főiskolára az Országos Amatőr Képzőművészeti Kiállítás grafikai díjával a zsebében, „helyhiány miatt” sorozatosan eltanácsolták. Akik megtapasztalták a kádári szocializmust, tudják, hogy ez a sablonszöveg mit jelent: megfeleltél, de politikailag nem tartjuk kívánatosnak, hogy azt tanulj és azzá legyél, amivé szeretnél.

Szívós kitartásának köszönhetően aztán ha a „képzőre” nem is, az „iparra”, a Haiman György nyomdász vezette typo-grafikai szakra bejutott 1967-ben. Mesterei Finta József és Gerzson Pál voltak. A hetvenes-nyolcvanas években moziplakátokat rajzolt százszámra a mozivállalatnak, majd miután ez a piac átalakult, és megszűnt az igény a kreatív plakátra, a színház jelentette az új megrendelőt a számára. Amikor 1982-ben Ruszt József rendező elindította a zalaegerszegi Hevesi Sándor Színházat, az – mint fogalmaz – a paradicsom kapuja volt. Bő két évtizeden át olyan feladatokat kapott, olyan színházi emberek között dolgozhatott, amiről csak álmodni lehet.

Egy grafikus munkáit méltatni ilyen szűk terjedelemben értelmetlen vállalkozás, valami ahhoz hasonló, mintha mesélni kellene egy jóféle borról, amelyet egyszerűbb volna megkóstoltatni. Ennél még a művész saját fogalmazású ars poeticája is többet mond: „A plakát nem leíró műfaj, az időbelisége nagyon rövid. Ha nem fog meg egy pillanat alatt, akkor nem jó. Egyértelműnek és világosnak kell tehát lennie. Természetesen, ha már megáll előtte a járókelő, rájön, hogy több rétege is van, van stílusa, vannak részletei, meg van komponálva.” Árendás József szerénykedik, mert plakátjai – bár műfajilag az alkalmazott grafikába soroltatnak – ezen túllépve önálló intellektuális tartalommal bíró képzőművészeti alkotások. Az viszont igaz, hogy egyetlen tökéletesen megformált gesztussal képesek megragadni a nagybetűs lényeget, ezzel töltve be a plakát eredeti funkcióját is, felkeltve a közönség érdeklődését a reklámozott film, színdarab vagy éppen társadalmi jelenség iránt.

(Keppel Márton, Nánay István, Szőnyeg-Szegvári Eszter, Wehner Tibor: Árendás József plakátvilága/poster world, MMA Kiadó, Budapest 2021, 320 oldal. Ára: 8500 forint)