Csata a falon

Itt van nekünk – többek között – egy saját magyar hősünk, aki tényleg élt, és halált megvetve harcolt.

A kötelességek közé tartozott, hogy a hétvégeken a pesti bérházból terepfeladatokra a budai hegyek közé bumliztunk a szüleimmel. Jólevegőzés céljából. Hátizsákomban a kulacs, az ellátmány vajas zsömle és Sport szelet mellett vittem fegyvert is, például egy parafa dugót kilövő játékpuskát, ki tudja, mibe keveredek a Hármashatár-hegy vészjósló rengetegében.

Az útvonal majdnem mindig ugyanaz volt.

A Blaha Lujza tértől 4-es vagy 6-os villamossal a Nagykörúton át Budára. Az egyik délelőtt szórakozottan merengve álltam a zötykölődő sárga szerelvény ajtajában, bámultam a körúti kanyon elsuhanó kőtipijeit (ez az indián neve a fehér ember emeletes házainak), a brummogó szekereket, a kopott ruhás aranyásókat (amiből csak a kopott ruha és maximum az ásó volt valódi). Egyszer csak látomás kápráztatott el. Füstölgő ágyúk, lándzsás lovasok, villanó kardok, díszes kopják, színes turbánok. Még a paták kopogását, a csatamének nyerítését, a katonák rikoltását és a kovaköves flinták durranását is hallani véltem. Jól láttam, hogy aranyszegélyes gallérú kiskabátban fiatal harcosok bőröndöket cipeltek, egyikük éppen taxit intett le a Szondi utca sarkán.

A csatakép az nem mozdult. Ott volt fenn az épület – a Béke Szálló – falán. Hej, villamos, ne oly sebesen! – mondtam volna, de úgyis hiába. Amikor siettetném, cammog, most meg vágtat. „Hadd zúgjon az álgyu! pogány Ali mond, És pattog a bomba, és röpked a gránát, Minden tüzes ördög népet, falat ont” – próbáltam a feliratokat gyorsan leolvasni, a képek hatása alá kerülve. „Jövünk még erre” – biztatott apám, s este odaadta a polcról az Arany János-kötetet, benne a látott képekről szóló Szondi két apródjával. Nem voltam boldog a hírektől. Hádim Ali pasa tizenkétezres seregével rontott rá Drégely várára, amelyet Szondi György kapitány mindössze 146 fővel védett. Őrületes aránytalanság. Jó, mindez több mint négyszáz éve, de utólag sem tudtam beletörődni az eleve vesztes csatába, a félholdas hódítók már az Egri csillagok óta ellenemre voltak. Miért nem jött a felmentő királyi sereg a közeli Léváról? Az ördögi nevű Erazmus von Teuffel királyi parancsnok ott tétovázott, hogy aztán kicsit később a palásti csatában elbukjon, s a török karóba húzva kivégezze. Nem lett volna jobb csatatéren hősi halált halni? Egy kilencéves alapkérdése.

Gyerekként nem voltam egy beletörődő típus. Bár a történelmet megváltoztatni – őszinte sajnálatomra – nem tudtam, minden hiábavalóság és intelem ellenére utólag fontolgattam a lehetőségeket. Jó Szondi Györgynek sajnos esélye sem volt győzni. Harcolt Mohácsnál, tudta, miféle ellenséggel kell küzdenie. „Hogy vítt ezerekkel! hogy vítt egyedűl! Mint bástya, feszült meg romlott torony alján: Jó kardja előtt a had rendre ledűl” – ezen tűnődtem, hogy milyen elszántság kellett a biztos pusztulásba vezető harchoz. A következő héten tovább néztem Haranghy Jenő mozaikképeit. Már tudtam, hogy a kapitány két ifjú apródját kimentve a halálos ütközetből, a pasa kegyelmébe kérte őket. Cserébe a fiúknak a pasa dicsőségét kellett volna megénekelniük. Ahogy Arany versében megénekli, ők inkább a pusztulást választják, ahogy a hős kapitány. „Kegyelmet uradtól nem vár soha Szondi, Jézusa kezében kész a kegyelem: Egyenest oda fog folyamodni.” Ez a sor megrendített. Lehet ilyen felfokozott lelkiállapot, hogy a kegyetlen, kíméletlen halál fölébe kerekedjen egy sérülékeny, gyarló, gyenge ember? Mit gondolhat erről egy gyerek?

Színpompás, díszes csatakép ott a falon. 1947-ben készült, a második világháború pokla utáni újjáépítés reményteli üzenetével, egy évvel az új diktatúra kezdete előtt. Sokszor mentem el előtte, azzal a fogadkozással, hogy majd egyszer megadom a módját, s ráérősen végigböngészem. Ez nem is olyan egyszerű, mert valahogy „mindig sietni kell”. Aztán eljött az idő, s „kiolvastam”. A hivatalos műértők kánonja szerint a mozaikkép „elavult, korszerűtlen, öncélúan dekoratív, narratívája didaktikus, gyakorlatilag leltárszerű illusztráció, felmondja az Arany János megénekelte csata epizódjait többé-kevésbé hiteles motívumokat használva”. Milyen érdekes, hogy pont ezek révén – sőt e kritikai észrevételekkel szemben – mégis érzékletes képi tudósítás a drámai csatából. Kicsit képregénystílusú, de azokból az igényesebb fajta. És folyamatos szabadtéri tárlata egy felmagasztosult lelkiállapotnak. Batman, Superman, Pókember és a többi mesehős az életét próbára téve küzd a mindenkori gonosz ellen a moziban. Példa a gyerekeknek. És itt van nekünk – többek között – egy saját magyar hősünk, aki tényleg élt, és halált megvetve harcolt. Bár a rárontó ellenség – szomorú történelmi tény – megölte, alakja, helytállása több évszázad távlatából is lelket erősítő. Tessék csak kinézni a villamosból a Nagykörúton a Szondi utca sarkánál!