Csata a falon

Itt van nekünk – többek között – egy saját magyar hősünk, aki tényleg élt, és halált megvetve harcolt.

Kilencéves voltam. De már tele hadi becsvágyakkal. Kissé talán hamar, ám olvastam Gogol Tarasz Bulbáját, s ekkor a kozákokkal rokonszenveztem, holott láttam a romantikus hősiesség mellett a tragikusan sötét színeket is. (És a könyvben lengyelek voltak épp az ellenségek, akikkel meg amúgy épp mostoha történelmi sorsuk miatt éreztem együtt. Ó, azok a hős Pomorska lovasok, kik meglepték a német támadókat, ha el is buktak végül.) Gyerekként én is többfrontos harcot vívtam, elsősorban makettkatonákkal, másodsorban az iskolai tananyaggal. (Az általános nézet szerint fordított fontossági sorrendben kellett volna, de nem szerettem, ha stratégiai döntéseimben túl sok tanácsot kapok.) Feltaláltam viszont a Gesamtkunstwerket, azaz összművészeti alkotást, holott Richard Wagner efféle zene­drámai alkotásairól még nem hallottam. Mindenesetre a Petőfi rádióban játszott Hacsaturján Kardtáncra a konyhában roptam olyan ugrálós kozáktáncot. Gyerekkarddal. Majd természetes átmenetként megrajzoltam egy észak-amerikai sziú indián harcos alakját kezében tomahawkkal, fején kerecsentollas dísszel.

Önértékelésemet nem zavarta, hogy mindezek mellett alapvetően hátrafelé nyilazó lovas szittyának is tudtam magam. Ezt a tevékenységet a folyosón gyakoroltam, ló híján gyalog. (Az arasznyi és ártalmatlan nyilat Tausz bácsi trafikjában vásároltam.) Kiegészítő sportként pedig a közeli téren bicikliztem rendületlenül, hogy átgondoljam közben a haditerveket. Valamilyen csata szinte minden napra jutott. Hadszíntér a matek, a töri, a föci, a biosz meg sokan mások. Az összes küzdelem közepette egy biztos pont, közös nevező volt: „a várat meg kell védeni.” Hogy felmérjem a feladat tényleges méreteit, haladéktalanul elkezdtem gyűjteni a magyar várak bélyegsorozatot. Nagyítóval nézegettem a komor erődöket, romosan is impozáns bástyákat. Nagyvázsony, Sümeg, Eger, Drégely, Salgó és még Tátika is védhetőnek látszott. Oké, hümmögtem elgondolkodva, a matek-házifeladat után jöhet egy hadgyakorlat a negyediken lakó Stoll Gabival szövetségre lépve. (Neki volt önjáró elemes holdautója, és a tankönyvei mögött csúzlit is rejtegetett. A hadászatban fontos a hatékony koalíció.)

A kötelességek közé tartozott, hogy a hétvégeken a pesti bérházból terepfeladatokra a budai hegyek közé bumliztunk a szüleimmel. Jólevegőzés céljából. Hátizsákomban a kulacs, az ellátmány vajas zsömle és Sport szelet mellett vittem fegyvert is, például egy parafa dugót kilövő játékpuskát, ki tudja, mibe keveredek a Hármashatár-hegy vészjósló rengetegében.

Az útvonal majdnem mindig ugyanaz volt.

A Blaha Lujza tértől 4-es vagy 6-os villamossal a Nagykörúton át Budára. Az egyik délelőtt szórakozottan merengve álltam a zötykölődő sárga szerelvény ajtajában, bámultam a körúti kanyon elsuhanó kőtipijeit (ez az indián neve a fehér ember emeletes házainak), a brummogó szekereket, a kopott ruhás aranyásókat (amiből csak a kopott ruha és maximum az ásó volt valódi). Egyszer csak látomás kápráztatott el. Füstölgő ágyúk, lándzsás lovasok, villanó kardok, díszes kopják, színes turbánok. Még a paták kopogását, a csatamének nyerítését, a katonák rikoltását és a kovaköves flinták durranását is hallani véltem. Jól láttam, hogy aranyszegélyes gallérú kiskabátban fiatal harcosok bőröndöket cipeltek, egyikük éppen taxit intett le a Szondi utca sarkán.

A csatakép az nem mozdult. Ott volt fenn az épület – a Béke Szálló – falán. Hej, villamos, ne oly sebesen! – mondtam volna, de úgyis hiába. Amikor siettetném, cammog, most meg vágtat. „Hadd zúgjon az álgyu! pogány Ali mond, És pattog a bomba, és röpked a gránát, Minden tüzes ördög népet, falat ont” – próbáltam a feliratokat gyorsan leolvasni, a képek hatása alá kerülve. „Jövünk még erre” – biztatott apám, s este odaadta a polcról az Arany János-kötetet, benne a látott képekről szóló Szondi két apródjával. Nem voltam boldog a hírektől. Hádim Ali pasa tizenkétezres seregével rontott rá Drégely várára, amelyet Szondi György kapitány mindössze 146 fővel védett. Őrületes aránytalanság. Jó, mindez több mint négyszáz éve, de utólag sem tudtam beletörődni az eleve vesztes csatába, a félholdas hódítók már az Egri csillagok óta ellenemre voltak. Miért nem jött a felmentő királyi sereg a közeli Léváról? Az ördögi nevű Erazmus von Teuffel királyi parancsnok ott tétovázott, hogy aztán kicsit később a palásti csatában elbukjon, s a török karóba húzva kivégezze. Nem lett volna jobb csatatéren hősi halált halni? Egy kilencéves alapkérdése.

Gyerekként nem voltam egy beletörődő típus. Bár a történelmet megváltoztatni – őszinte sajnálatomra – nem tudtam, minden hiábavalóság és intelem ellenére utólag fontolgattam a lehetőségeket. Jó Szondi Györgynek sajnos esélye sem volt győzni. Harcolt Mohácsnál, tudta, miféle ellenséggel kell küzdenie. „Hogy vítt ezerekkel! hogy vítt egyedűl! Mint bástya, feszült meg romlott torony alján: Jó kardja előtt a had rendre ledűl” – ezen tűnődtem, hogy milyen elszántság kellett a biztos pusztulásba vezető harchoz. A következő héten tovább néztem Haranghy Jenő mozaikképeit. Már tudtam, hogy a kapitány két ifjú apródját kimentve a halálos ütközetből, a pasa kegyelmébe kérte őket. Cserébe a fiúknak a pasa dicsőségét kellett volna megénekelniük. Ahogy Arany versében megénekli, ők inkább a pusztulást választják, ahogy a hős kapitány. „Kegyelmet uradtól nem vár soha Szondi, Jézusa kezében kész a kegyelem: Egyenest oda fog folyamodni.” Ez a sor megrendített. Lehet ilyen felfokozott lelkiállapot, hogy a kegyetlen, kíméletlen halál fölébe kerekedjen egy sérülékeny, gyarló, gyenge ember? Mit gondolhat erről egy gyerek?

Színpompás, díszes csatakép ott a falon. 1947-ben készült, a második világháború pokla utáni újjáépítés reményteli üzenetével, egy évvel az új diktatúra kezdete előtt. Sokszor mentem el előtte, azzal a fogadkozással, hogy majd egyszer megadom a módját, s ráérősen végigböngészem. Ez nem is olyan egyszerű, mert valahogy „mindig sietni kell”. Aztán eljött az idő, s „kiolvastam”. A hivatalos műértők kánonja szerint a mozaikkép „elavult, korszerűtlen, öncélúan dekoratív, narratívája didaktikus, gyakorlatilag leltárszerű illusztráció, felmondja az Arany János megénekelte csata epizódjait többé-kevésbé hiteles motívumokat használva”. Milyen érdekes, hogy pont ezek révén – sőt e kritikai észrevételekkel szemben – mégis érzékletes képi tudósítás a drámai csatából. Kicsit képregénystílusú, de azokból az igényesebb fajta. És folyamatos szabadtéri tárlata egy felmagasztosult lelkiállapotnak. Batman, Superman, Pókember és a többi mesehős az életét próbára téve küzd a mindenkori gonosz ellen a moziban. Példa a gyerekeknek. És itt van nekünk – többek között – egy saját magyar hősünk, aki tényleg élt, és halált megvetve harcolt. Bár a rárontó ellenség – szomorú történelmi tény – megölte, alakja, helytállása több évszázad távlatából is lelket erősítő. Tessék csak kinézni a villamosból a Nagykörúton a Szondi utca sarkánál!